Szerhij Zsadan: Depeche Mode
[Депеш Мод, 2004] ford. Körner Gábor
Európa, 2010.
"A Depeche Mode 1993 nyarán, Harkov ipari külvárosában játszódik, valahol két korszak (a kommunista és a posztkommunista), két kultúra (az ukrán és az orosz) és két életkor (a kamasz- és a felnőttkor) között, a "senki földjén". Zsadan könyvének főszereplői tizenkilenc éves fiatalok, akik különösebb cél nélkül tengenek-lengenek a már szétrohadt rendszer kulisszái között, a szétlopkodott, látszattevékenységet folytató gyárakban, focimeccseken, pályaudvarokon és reménytelenül vidékre döcögő vonatokon. Leginkább a csempészett vodka és a marihuána tölti ki mindennapjaikat.
A mindvégig pergő cselekményű és stílusbravúrokkal teli regény erejét a néha már-már bohózatszerű, abszurd komikum és a szereplőkből áradó, ijesztő üresség és szeretetvágy különös keveréke adja, ennek köszönhetően válik a Depeche Mode olyan univerzális, de legalábbis kelet-európai érvényű történetté, amelynek - a mai ukrán irodalomban ritka kivételként - sikerült áttörnie a nyelvi-kulturális akadályokat."
A szocializmusban az a legrosszabb, ami után következik, szól a nagy igazság, de első kiegészítése meg ekképpen: egyben az a legmulatságosabb is.
Mert ahogy komolyan vette magát a rendszer, s lett végtelenül nevetséges, úgy mi mást lehet csinálni az utóéletében, mely sokak egyetlen élete, ugye, kacagni ezen az egész rozsdatemetőnyi hóbelevancon, ahol csak a vodkára elég a pénz, semmi másra. Ukrajnában, ezen a nálunk még szerencsétlenebb fertályán a világnak, e könyv tanúságtétele szerint legalábbis, még tudnak nevetni, még ha kínjukban is. Mit tudunk mi kínunkban? Csak még röhejesebben acsargunk, vagy az irodalmunk, ahol gyávaságnak számít literátori körökben, ha valaki csak és kizárólag nevettetni akar, didaktika nélkül, és az az igazi érdem, ha még keserűbb lesz a szánk íze a könyv után, mint előtte volt, mifelénk nem a nevetéstől, hanem az aggodalomtól gyűlnek a szem körüli ráncok. (Rejtő ezért nincs benne máig az igazi kánonban, simán csak népszerű.)
Na persze, minálunk nem is vehet a nyugalmazott táborok a feketén eladogatott rakéták árából panelt a lányának (mi az effélét sokkal „civilizáltabban” toljuk), mifelénk még a duhajkodások is kisstílűbbek, a mi rakétáinkat hazavitték, így lettünk előretolt helyőrségi vidám barakkból aknamentesített senkiföldje. Na de zárójel bezárva, Ukrajna fiatal írója a legjobb kortárs orosz hagyományokat követi, simán hozza a pályakezdő, még remek Pelevint, némi földes-olajos ukrán ízzel, sőt szomszédokkal: színre lépnek pl. a huculok is, akik a közvélekedéssel szemben nem lovak, hanem a ruszinok egyik ága-boga, alig pár üveg vodkányi távolságra innen.
"...mindenképpen ismerősebb az, ami ebben a regényben van, mint az amerikai/nyugat-európai kamaszregény életérzés (ugyanúgy, mint ahogy Pelevin Oroszországa sokkal ismerősebb és érthetőbb nekem, mint Palahniuk Amerikája), mert míg az amerikai kamaszregények sokszor szólnak arról, hogy a kamaszok jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak, és úgy általában rémesen érzik magukat (amivel egyébként nincs bajom – szerintem mindenki érezheti magát rosszul, akkor is, ha amúgy de jó dolga van), addig ezek az ukrán csávók rossz dolgukban nem tudják, mit csináljanak. De a semmit, azt úgy csinálják, hogy egyrészt nem állom meg röhögés nélkül, másrészt meg teljesen összefacsarodik a szívem tőle."
(Entropic blogjáról)
Szerhij Zsadan (1974-)
A hírekbe sajnos nem csak a könyveivel került be
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)