Groszman, Gabriel: Őseim és sorsom
[Mis raíces, mi destino] ford. Strompf Klára, szerk. Ungvári Tamás
Diaspora, [2014]
"Gabriel Groszman könyve történelmi forráskutatáson és személyes emlékezésen alapuló könyv. A világpolgár Groszman kicsiny magyarországi faluból, Vámosmikoláról indult el egészen Argentináig, hogy megállja helyét ismeretlen tájakon, családot és egzisztenciát alapítson.
A sikeres üzletember azonban kötelességének érezte a múlt megidézését, mely több, mint egyetlen család története. A családtörténetben benne van a vidéki magyar város mikroklímája, az ortodox zsidóság hajdani hagyományos életének leírása, majd ennek a zsidóságnak a kipusztítása is. Gabriel Groszman – azaz Groszman Gabi – a második világháború éveiben került fel Budapestre, gimnáziumi éveit a legjobb tanárok ihletett környezetében tölti a Zsidó gimnáziumban, majd a Raoul Wallenberg svéd diplomata által kialkudott védett házakban menekül meg.
Groszman egyszerre történész, és emlékiratszerző, dokumentumokból rekonstruálja a személyes történetét, amely így több mint az egyéni sors lenyomata. A Kelet-európai zsidóság történetének érdekes leírása egy koraérett gyermek szemével ritka, őszinte vallomás. Az eredetileg spanyolul megjelent alkotás angolul és németül is megjelent. A mű ajánlását a nemzetközi hírű Berend T. Iván írta, szerkesztője Ungvári Tamás."
(Fül)
(a láthatóan kitűnő minőségű képeket én lőttem a kötetből, mobillal)
Egy magyarországi zsidó hétköznapi memoárja ez a kötet, persze csak a holokausztig hétköznapi ez az élet. Mindaddig egy bájos: hol esetlen, hol fecsegős nagypapa mesél az unokáinak az életéről (és tényleg, nekik készült az emlékirat). Szól a zsidók különös népszokásairól, mégpedig gyakran humorral, önironikusan, pl. a szombati tilalmakról - vagy éppen a liba kóser vágásáról, különös figyelemmel annak gégéjéről...
És végtelen nyíltsággal idézi fel a múltat a nagypapa - ilyenkor a nagyszülők ki szokták küldeni az unokákat, és nem fordítva: mesél kamaszkorának ügyefogyott és szépséges pillanatairól, pl. a cselédlányok melléről, de nem csupán ezektől mindenkor érvényes olvasmány.
"... a zsidóknak megtiltották a vasúti közlekedést. De még ekkor is tovább élt a zsidó humor. Hosszú hagyománya volt már azoknak a vicceknek, amelyek mindig úgy kezdődtek, hogy két vigéc találkozik vonaton, és elkezdenek beszélgetni egymással. Amint bevezették az utazási tilalmat, máris megszületett egy új mese: >Két vigéc utazik egy vonaton...< - és ez máris egy vicc volt.
1944. április 15-én bejött egy rendelet, hogy viselnünk kell a sárga zsidócsillagot. A legapróbb részletet is német precízséggel szabályozták:
- a csillagnak 10x10 cm-es átmérőjűnek kell lennie,
- úgy kell felvarrni a ruhára, hogy az egyes öltése között ne férhessen be egy ceruza,
- kötelező színként a kanárisárgát jelölték meg.
Néhány nap múltán már meg is született az újabb vicc: >A magyar rendőrég minden tagja új felszerelést kapott: egy mérőszalagot, egy ceruzát és egy kanárimadarat.< Nem volt tehát olyan könnyű megtörni a lelkeket!"
"Izsó nagybátyám Rózsival. Izsó a keleti fronton vesztette életét, amikor a magyar őrség visszavonuláskor felgyújtotta a tábori kórházat, amelyben Izsó is betegen feküdt. Négyéves kislányukat, Zsuzsikát Auschwitzban öték meg."
Szerzőnk a zsidó gimnáziumban (a kötetet szerkesztő) Ungvár (később Ungvári) Tamás osztálytársa volt, barátai közt ott van Berend (ekkor még Berkovics) Iván, és érdemes feljegyezni szerzőnk tehetségéről, hogy a leendő történész akadémikust beelőzte egy gimnáziumi történelmi versenyen.
1944. március 19-e: részlet a német megszállásról:
"Ez a nap úgy kezdődött számomra mint bármelyik vasárnap: reggel elentem az iskolába (a sábesz szabad szombatja helyett nálunk vasárnap volt a tanítás), és szokás szerint, délben ismét hazamentem. Estefelé, még az alkonyat beállta előtt, eljött hozzánk Domán Móric bácsi, anyu sógora, és ő hozta a hírt, hogy a németek elfoglalták az országot. A nagybácsi mindig vékony karimajlú keménykalapot viselt, ami abudapesti vallásos zsidók jellegzetes fejfedője volt; érdekes módon az angol dzsentlemenek is ugyanezt a kalapot viselték, hozzá az elmaradhatatlan sétapálcával. Miközben Móric bácsi útban volt a házunk felé, egy kedves magyar >honfitárs<, aki a fent említett eseménytől már ünnepi hangulaban volt, szembeköpte. Ez azonban még csak előleg volt abból az agresszivitásból, amely számunkra ebben a formában ismeretlen volt, egyben jelképesen előrevetítette mindazt, ami a következő tíz hónapban ránk szakadt."
A család, jó történelmi érzékkel, 1949-ben Bécsbe emigrál, majd onnan három év után Angliába mennek. Írónk egy magyar-zsidó származású, felvidéki lányt vett el az emigrációban. Gyermekeik ma Izraelben és az USÁ-ban élnek.
Gabriel Groszman (1930-) és felesége
Szép és tanulságokkal teli memoár, egy abból a szerencsére egyre több memoárból, mely kiszínezi a fekete-fehér történelemkönyvek lapjait.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)