Ulpius-ház, 2005
[Bokhandleren i Kabul, 2003] ford. Feig András
Afganisztán, a tálib terror bukását követően. Szultán, egy szigorúan az iszlámot követő, de azért relatíve liberális kabuli könyvárus (szamizdatot árul) nagyszámú családjához beköltözik a norvég újságírónő és velük él egy jó darabig. Burkát ölt magára, próbálja az átlagos muszlim nők életét élni. Közben megkapjuk Afg. modern kori történelmét egy tarkabarka tablóban, egyáltalán nem száraz körítésként. Beleszagolhatunk a posztszovjet - poszt-tálib ázsiai mindennapokba: mit esznek, hogy mosdanak, hol alszanak, milyen kevés ruhája van egy átlagon felüli családnak is – részt vehetünk Szultánék nem egyszerű, családi viszályokkal, apai terrorral, pletykákkal erősen túlfűszerezett életében.
A fülszövegben a szerző regényt ígér, talán mert a térség hátborzongatóan véres története után könnyebben eladható a nyugati olvasótábornak egy irodalmibb, light verzió. De így is komoly olvasmány, a lektűr és a tényirodalom közt.
A legmegrendítőbb a szoba homályos sarkából csak a végén ’előlépő’ lány, Leila sorsa, akit a szerző a legszimpatikusabbnak ábrázol, ugyanakkor a legobjektívebben is. Ő a muszlim női sors keserű esszenciája. Kinőve a kamaszkorból, több kérője is akad 19 éves korára, a leginkább hozzáillő egy szegény, informatikusként pályakezdő fiú, a apja és fivérei (!) azonban az öreg, már népes családokkal rendelkező nagybácsik egyikét szánják neki. Leila kötelességtudó, szerény, de ambiciózus, tanárnak készül, és cseppet sem kívánja a csonka kezű vagy putriszegény idős rokonokat férjéül.
És most jön a nyugati, idealista olvasó döbbenete: egy szimpatikus fiúval való négyszemközti párbeszédéből kiderül, hiába a tálibok után szabadon levetett burka, hiába az újrainduló nőoktatás és egyéb – kezdetleges – lépések az emancipáció felé: a lányban fel sem ötlik, hogy ő is dönthetne (hangsúlyozottan nem a család tiltja meg neki a véleménynyilvánítást!). Valójában nincsenek vágyai, sem olyan gondolatai, hogy egyáltalán véleményt keressen magában és azt ki is mutassa - nincsenek érzései, és ott ez így normaszerű. Végül egy öreg nyomorék rokon sokadik asszonya lesz, tkp. cselédje – ami volt szülei házánál is, mint a legkisebb leány.
Asne Seierstad
Felbukkannak a háttérben a híradókból ismert politikusok, pl. Hamid Karzai elnök egy olyan spéci lovaspólóban, amit letépett fejű kecskével játszanak (akárcsak Rambo a mozivásznon), olvashatjuk a tálib rendszer abszurd rendeleteit, amelyeket csak Kafka és Orwell együtt tudott volna előttük kiötölni.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)