[I et speil i en gåte, 1993] ford. Szöllősi Adrienne
Animus, 2007.
Cecilie napjai csendesen telnek, mióta ágyhoz kötött beteg. A karácsonyt is jobbára szobájában tölti, ahol egyszer csak megjelenik egy furcsa szerzet. Azt sem tudni biztosan, hogy a váratlan vendég fiú-e vagy lány; haj nem nő a fején, kicsi, légies, amolyan gyerekforma. A jövevény bemutatkozik: ő Isten egy angyala, s Ariel a neve. Egyre gyakrabban tűnik fel Cecilie szobájában, s ilyenkor nagyon furákat kérdez az emberek világáról; nem érti, mi a meleg és a hideg, nem érti milyen lehet aludni és álmodni, milyen lehet a hó tapintása. A kislányt pedig a földöntúli világ izgatja. Ahogy telnek a napok, az élet, a létezés, a test és a lélek, a teremtés, az isteni szándék egyre több titka kerül szóba kettejük között.
Ariel, az angyal teljesíti feladatát: a kislány abban a tudatban búcsúzhat el szeretteitől, hogy az emberi lélek is része az örökkévalóságnak…
Egy súlyos beteg (valószínűleg rákos) kislány betegszobájának rendszeres vendége lesz egy angyal, és érdekes párbeszéd kezdődik közöttük. Ariel, az angyal szeretné megismerné az embert: mit, hogyan érzékel és álmodik, mert az angyal, bár átszáll a falon is, nem érzi a hógolyó hidegét, sem az eper ízét, és bár hallja a zenét (Bach a kedvence), szaglása sincs szegény(ek)nek. A kis Cecile válaszaiért cserébe pedig mesél az ég műhelytitkairól: az ember teremtéséről, az üstökösökön szörfölő angyalokról. Ágyhoz kötött a kislány, mégis kirándulásokat tesznek a csillogó hóban, az angyal cipeli a sílécét is - emberszemmel ekkor látja utoljára világot a kis Cecile. Nincs halál a könyvben, a kislány csupán áttűnik egy másik szférába.
A dolgokat tükör által, homályosan látjuk. Olykor megkopik egy kicsit a tükör felszíne, ilyenkor átláthatunk a tükör másik oldalára. Többet láthatnánk, ha eltávolítanánk a felszínt, de akkor magunkat nem láthatnánk többé.
Zabarba ejtő kérdés, hogy ifjúsági regény-e a mű: nos, felnőtt és gyermekkategória egyszerre, ami ritka kincs. Úgy mondanám, mindenki talál benne örömet, de talán „célközönsége” (hú de csúnya szó szépirodalomnál) inkább az gyermek: mert feltárja előttük a halál fogalmát is – Cecile fájdalom és félelem nélkül válik meg testétől a kisregény végére.
Tanulságul annyi tüske maradhat a kekec olvasóban (mint én), hogy ezek szerint, aki angyalt lát, az sürgősen kérje az utolsó kenetet… De a szöveg nagyon szép (pl. a szavak és halak párhuzama, 90.o.), és egy helyütt (71.o.) úgy értelmezhetők Ariel szavai, mintha az angyalok nem ismernék a Bibliát… ami azért elég érdekes.
J. G.
moly
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)