Szegedy-Maszák Mihály: A megértés módozatai. Fordítás és hatástörténet
Akadémiai Kiadó, 2003.
“A könyvtár a haza legjobb meghatározása.”
Canetti
Miként változnak a műalkotások, ha új környezetbe helyezik őket? A kötet erre a kérdésre úgy keres választ, hogy elsősorban a hatástörténettel és a fordítással foglalkozik, mert gyorsan változó és egységesülő világunkban a megértésnek ez a két módozata kitüntetett figyelmet érdemel.
Egyes műfajok (az esszé, a levél, a napló) átalakulása, életműveknek (Márai Sándor, Német László, Illyés Gyula munkásságának) vagy akár egyetlen műnek (Kosztolányi Esti Kornél című kötetének) átértékelése azt bizonyítja, hogy a műalkotás sosem azonos önmagával. Hasonló következtetés vonható le abból, ahogyan az irdalmi szöveget (Kertész Imre és Esterházy Péter regényét vagy Samuel Beckett forgatókönyvét) nemzetközi összefüggésbe helyezik, más nyelvre fordítják vagy mozgóképpé alakítják át.
A mű sorsa szüntelen változások sorozata; értelmezni annyit jelent, mint új összefüggésbe helyezni. Csakis ennek fölismerése segíthet bennünket abban, hogy a magyar irodalom egy részét átmentsük a világ örökségébe.
A vegyes tanulmánykötet összetartó szegecsei azok a kérdések, hogy az irodalmi alkotás túléli-e a fordítást, ill. mennyire létező dolog a világirodalom. Kalandozások a recepciótörténetben, nemcsak az irodalmiban: pl. Buster Keaton-ről szól a legolvasmányosabb fejezet. Akit nem érdekelt a bevétel - peremre is szorult Chaplin mellett, sőt, épp a kópiák közül, azok “értéktelensége” miatt sok el is veszett. Szóval kb. 15-20 oldalon alapos életrajz és befogadástörténet a némafilm egyik óriásáról.
(Senki ne számítson itt magyar szakostól elvárható jegyzetre: csak a magam okulására kiírt érdekességek - abból sem minden - sorjáznak itt a blogban. Ebből vizsgázni a profnál bizony nem lehetne…)
Aztán sorra veszi Márai, Illyés, Kosztolányi, Németh László, Kertész Imre, Esterházy Péter esélyeit a műfordítás utáni időszámításban, ill. a felsoroltak műfordítói tevékenységét elemzi. Lefordítva kevesen jártak jól. Eleve vesztes pozícióból indulunk. Még kevesebben képesek ’külföldiül’ alkotni: erre kortárs példák talán csak Kristóf Ágota (legújabb kötete: Trilógia) és Almássy Éva (Comme deux cerises).
Újraértékelődik a világirodalom: ez egyre inkább az angol nyelv gyarmatosításával lesz azonos. És - talán: nem csak Arany epikájára, hanem a kortárs magyar irodalomra is vonatkozik a szerző – túlságosan is finoman megfogalmazott - ítélete: “…teli van helyinek nevezhető értékkel.” De ide tartozik az is, hogy pl. a nagy amerikai kiadó, a Knopf, még ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy magyarból fordítassa le Márait…
Remekművek egymást is megsegíthetik: pl. csak V. Hugo regénye után kezdtek odafigyelni a Notre-Dame romló állapotára, a Mona Lisá-t csak Walter Peter 1873-as, de csak a Yeats által 1936-ban kiadott antológiában kiadott verse tette híressé, stb.
Beszél az esszé műfajának kialakulásáról, a kánonképződésről, a modernségről: pl. az avantgárd egy lehetséges, az eddigiektől eltérő magyarázatát ismerteti (nekem legalábbis új volt), vagy a remekművek szerepéről: Balzac egy 1837-es elbeszéléséből (Gambara c.) idéz egy dialógust két szereplő közt: “-Az új iskola felülmúlta Beethovent. – Hogyan lehet felülmúlni azt, amit meg sem értettünk.”
Még néhány érdekesség:
Márait 1949-ben többen ajánlották Nobel-díjra, pl. Gide. Maga Márai így elmélkedett erről: csak a Garrennek-et tartotta valamire, egész addigi életművét erősen kritizálta. A tanulmány itt kezdi el elemezni, melyik műve miért, és miért épp akkor, amikor, lett népszerű a "nyugaton". Mert pl. A gyertyák…-at már 1950-ben lefordították németre, de csak az 1999-es frankfurti vásárban “robbant”.
stb., stb... (titkárnőt, gépírni, felveszek!)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)