Tizenöt történet
(Magvető, 2006)
Tóth Kriszta verseskötetei után szintén mesternek bizonyult a prózában is (emellett ólomüvegműves és restaurátor). Főleg a szerző gyermek- és ifjúkorába kalauzol a kötet, az úttörőtáboroktól Párizsig, de inkább gyerekkorokba – akár a miénkbe is. Történetei felfeslett történetek, amelyek „nemzedékeken át mesélődnek” és „soha nincs végük, csak abbamaradnak, meghúzzák magukat, mint a lappangó betegségek, hogy aztán egyszer csak feltámadjanak és másutt, máshol kezdjenek hasogatni, burjánozni, nyilallni”.
A címadással a többértelműségre játszik rá, az elbeszélések alcímeinek mindegyikében megjelenő "vonal" szó (pl. Vaktérkép - Életvonal, stb) kétszeres címadása felülírja a főcím sugallta, látszólag gyakorlatiasabb jelentést: az Ez itt minek a helye? - (Bikinivonal) narrátora a fürdőruhákhoz való viszonyán keresztül vall gyermekkorról majd anyaságáról. Csalódás- és egyben tanulságtörténetek olyan finom nyelven, amire csak verseskötetek után képes valaki.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)