Kafka a Dűne forgatási helyszínén kóborol, markából homokot perget
[Szuna no onna, 1962.] Magvető, 1969
ford. Csalló Jenő
"Abe Kobo nem annyira regényt vetít elénk, mint inkább életfilozófiát épít a magányból, a közönyből, azaz a >homokból<, mely mindannyiunk körül létezik, s rajtunk múlik, hogy elsüllyedünk-e benne." (Legeza Ilona)
Mintha a Dűne forgatásának rég elfeledett helyszínére ejtenének le egy kafkai szereplőt. Niki Dzümpei nem bogár, hanem rovarkutató, de ugyanúgy elnyeli őt is a homok. S mint a bogarai a csapdában, ő is minél jobban erőlködik, annál biztosabban tartja fogva a homokcsapda.
"Ha a homok prizmáján át nézi az ember a világot, minden formával bíró tárgy – irreális."
A homokról közben olyan sok mindent megtudunk a regényből, hogy azzal talán egy szigorlati beugrót is megúsznánk ásványtan órán. Sőt, még a homok már-már misztikus képességeit is megismerjük: hogy szárazon is mindent elkorhaszt, és hogy nem csak elnyeli, de végszükségben juttat is a vízből.
Mélyen szimbolikus regény ez, ahol a homok az időt, annak örvényét (is) jelenti, ezekre utal is a szerző, de tulajdonképpen lehet minden, ami foglyul ejtheti az embert. Vagy: hogy mondthatják japánul az egzisztencializmust? Hogy a lét börtön? és nincs is hová szökni - és hogy végül vállaljuk a rabságot, mert semmiben nem más, mint előző életünk cellánk.
"Az idő végtelen hurokként hevert, olyan volt, mint egy összetekeredett kígyó belseje. Előremozdulás csak annyi, hogy egyik hurokból át a másikba."
Néha már költészet ez a regény, és persze filozófia. (Az meg Cotta műfaja :) )
És a homok, mint a víz: szelídnek tűnik, de el is nyel. Sőt, a homok a víznél is pusztítóbb: míg az csak a nála nehezebbeket sűllyeszti el, a homok a nála könnyebbekete is: tégy le a homokba egy parafadugó, és meglátod, hamarosan azt is magába húzza. Vagy hogy a szocialsta előszó szóhasználatával éljek: társadalmi regény, na!
Ami bajom volt a regénnyel, hogy amit Abe a férfi 2. szökési kísérleténél elkövet a mesélésben, hosszú oldalakon át, az nagyon gyenge. Túlbonyolítja saját szimbólumrendszerét, emlékművet hord össze a feleslegesen pergő mondatokból, meg is billen az egész szerkezet. De ezt csak erre a részre vonatkozik, összességében remek és kellemetlenül zseniális a regény...
Eddigi legramatyabb recimet könyvismertetésemet (?) olvashattátok,
köszönöm a figyelmet. Mentem jégért.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)