[Magvető, 1977; 2. átd. kiad.: Kalandor K., 2006.]
[négy kölyökvizsla]
Újraolvasva kissé csalódás. A szerző amúgy levéltáros-történész (pl. az ő munkája a szak-szak-szakkönyvnek számító Régi magyar mértékek c. kézikönyv), ez neki valószínűleg afféle agytorna lehetett, nem is szégyell olykor klisékkel dolgozni, pl. tökéletes nyomozó figurája (sebezhetetlen, legyűrhetetlen, mindig penge agyilag is, és még sármos is), úgy verekszik és szemléli az életet, mint Fülig Jimmy, igaz, mátrix-szerűen még fel van neki töltve egy japán harcművészeti csomag is.
A könyv igazi ereje a nyelvi humor, ez azonban néha fárasztóvá válik, és ezt érezzük hamarosan a görögös-mitikus (vajh' miféle?) személyneveknél is, és ugyanígy túlspulnizza a krimi-szálat is. Szóval majdnem csak három és fél csillag lett a molyon, de amikor eszembe jut kopónk, aki minden alkalommal egy mesekönyvvel az ölében tér nyugovóra, akkor megdobban a szívem, így kell egy, a szívünknek kedves főszereplőt felskiccelni. És akkor még szó sem esett a királyról, aki fellegvárában üvegcímkéket (talán még söröst is!) gyűjt, és korántsem ment még el az esze, ebben a balhitükben az összeesküvők keservesen csalódnak is, egészen gyorsan azután, hogy az uralkodó válaszlevelet ír Filamér magánnyomozó munkát kereső apróhirdetésére…
Az pedig senkit se tántorítson el a könyvtől, hogy az egyik kiadás borítóján egy Koncz Gáborra erősen hajazó detektív sármoskodik - Filamérünk valóban olyan léha és keményen öklöző figura, mint amilyen szerepeket a színész kapni szokott, de vele ellentétben itt nincs nőnemű egyén, akit körbezsongjon. Filamér sajnos annyit rohangál, hogy nem veszi észre a szebbik nemet, még egy röpke kacérkodásra sem futja neki. Ezt fájlaljuk, így maga a szerző akadályozza meg, hogy hősünk a kopók egyfajta macsó panteonjába léphessen.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)