"A strandon túl háborús övezet! Kilépés csak saját felelősségre!"
[The other hand, 2008] ford. Cseicsner Otília
Athenaeum, 2011.
angol/kortárs/regény
[négy és fél ujj]
Egy jól szituált angol pár hirtelen jött, sőt párkapcsolati terápiának szánt afrikai nyaralása során a polgárháborús, (éppen csak nem kannibál) zsoldosok dúlta Nigériába csöppen, ahol a bonyolult külkapcsolatok random algoritmusa miatt éppen nincs jelen se konzul, se CNN, aki megvédje őket, egy véres Éden hotel-beli vetélkedőben találják magukat, ahol nem a kiesés a tét, hanem hogy mennyit adsz magadból (a húsodból) azért, hogy megments egy vézna kis vadidegent, megments legalább egyet a két, előtted remegő, üldözői elől hetek óta és egészen az utolsó lábnyomodig menekülő bennszülött lányból, hogy megmentsd őket az őrült tekintetű és kangörcsös, a szemed előtt vad rögtönzéseket játszó és a széttört csontok koncertjére már jegyét megváltó haláltól.
Fortélyos és félelmetes, kiver a kényelmes fotelből az olajkályha (ha most nyáron olvasod: a légkondi) mellől... Maga a regény két, egymásba fonódó történet gyönyörű elmesélése, érzékeny dramaturgiával, teljesen életszagú szereplőkkel és remek humorral - mely sosem tolakodik a téma elé, és tud nagyon keserű is lenni (néha visszanyeled a hányást, olyan), vagy simán szívszorongató (megtapos). Kifordítja a bőréből a fehér embert (és az nem épp rózsaszín lesz.) A fehér ember szégyenregénye ez, mondhatnánk Bárdosandrásan, a tévéhíradós felkonfok találó egyszerűsítésével. Lehet, hogy ez nem kényelmes téma nekünk, bár itt a westbalkánon, innen, az olajháborút csak a tévéből néző félperifériáról olvasva talán nem is mi vagyunk az igazi célközönsége, hanem (most átmegyek TGM-be) a nagyhatalmak kényes és kényelmes életű középosztályai (az igazi célközönség aligha olvas ilyesmit).
Csúf tükre ez az embertelen, balfasz idegenrendészetnek (és ez még csak a felszín), az arcunkba hazudó külpolitikának, a szó szerint vértengerben dolgozó olajiparnak. Igen, annak az olajiparnak (most demagóg leszek, már-már bogárlászlói), aminek a termékeivel mi a kotyogós kávénkat meg a fürdővizet forraljuk. (Hogy gáz vagy olaj, mindegy, együtt termelik ki őket.) Nagyon gázosnak tűnhet ez a duma, de valljuk meg, mennyire figyelünk oda a távoli, afrikai hírekre, amikor vacsoraidőben háttértévézünk, sejtjük-e, hogy olykor - és jelen esetben ez a fontosabb - a média és a politika együtt tusolnak el dolgokat, ha érdekük úgy kívánja - pl. ha részesedésük van egy újabb olajmező feltárásában. Még ha ennek az is az ára, hogy a helyi "kivitelezők" (akikből "brutális bennszülöttek" lennének, ha mégis bekerülnének a tévébe) tízezreket kergetnek és ölnek le - hogy tanú se maradjon. Egy ilyen - túlélő - tanú Méhecske is.
életkép
Aki újabb adag szerencsével hajón Európába szökik, ahol is az idegenrendészet fogdájában felejtik két évre, csak mert nincsenek papírjai, ezalatt innen-onnan, a börtönőrök szlengjéből, eldobott újságokból megtanul "oxfordi angolul" (bár Nigériában is az az anyanyelve), tudja, hogy ez lesz megmenekülésének az egyetlen záloga, míg ha úgy beszél, mint egy "majom", addig annak is tekintik, de ő sokat megélt kemény kislány, egyenesen a királynő lesz a példaképe az ötfontosról. Aztán a rendszer egyszer csak kiköpi magából, egy szerencsés hiba a gépezetben kihullajtja Anglia senkiföldjére - miután egy társuk engedi, hogy megerőszakolja a smasszer, aki cserébe szabadon engedi, de mivel egy szál magában feltűnő jelenség lenne, kienged vele találomra másokat is, köztük Méhecskét. Akinek persze van igazi neve, de számára még sokáig nem jön el "a béke, amikor az emberek megmondhatják az igazi nevüket."
"Képzelj magad elé egy fiatal nőt, aki egy gyermekjóléti alapítvány prospektusából kivágott képről mosolyog vissza rád, a környékbeli szupermarket parkolójában álló szelektív kukából guberált, elnyűtt rózsaszín ruhát visel, de úgy beszél angolul, ahogy a Times vezércikkében írnak! Én, ha meglátnám magam, biztos átmennék az utca túloldalára. Komolyan, ebben az egy dologban teljes az egyetértés a te hazád meg az én hazám között. Ők azt mondják: Az a menekült lány nem közülünk való. Nem hozzánk tartozik. Félszerzet, babó, természetellenes nászban fogant ivadék, a Hold ismeretlen arca.
Igen, menekült vagyok, és nagyon magányos. Tehetek én arról, ha nem úgy nézek ki, mint az angolok, és nem úgy beszélek, mint a nigériaiak? Miért, egy angol lánynak feltétlen fehér bőrűnek kell lennie, fehérnek, mint a nyári égen szálló bárányfelhő? És egy nigériai lánynak muszáj törnie az angolt, mintha az angol és az igbo valahol a légkörben összekeveredett volna és záporesőként hullott volna alá, egyenesen a szájába, hogy fulladjon belé és édes meséket köhögjön föl tőle, meséket az afrikai színkavalkádról és a kisütött főzőbanán ízéről? Nem, korántsem egy mesemondóra emlékeztet, hanem egy árvízkárosultra, aki gyarmati vizet köhög föl a tüdejéből.
Nagyon sajnálom, de rendesen megtanultam a nyelvetek. Egy igaz történetet akarok elmesélni. Nem azért jöttem, hogy a színes Afrikáról regéljek."
Két elbeszélőnk van, a nigériai újkőkorból menekülő kamaszlány és Sarah, a brit újságírónő és anya. A kislány elbeszélései egészen gyönyörűek, egész prózaversekkel átszőtt fejezetek. Bár akkor meg a feleségé pszichodrámák. Férje öngyilkos lesz, szégyenében?, tehetetlenségében?, életük egy összecsomósodott titok- és árulásgubanc, úgy érzi, férfiként és újságíróként egyaránt csődöt mond (pedig nem) - és az éppen betoppanó Méhecske szeme előtt ráng a kötélen, de ő nem vágja le - ahogy a férfi sem vágta le a saját ujját, amikor ezért cserébe (talán) elengedték volna őt és nővérét a zsoldosok, két éve az óceánparton. Nem spoilerkedem tovább, már csak annyit, Cleave realista marad, nincs sok hepiend.
Néhol megdöccen a történetmesélés, sajnos egyenetlen színvonalú, nagyon erős fejezetek közt néha úgy szivárog el a szöveg, mint a tengervíz a bokád körül apálykor. Vagy éppen ésszerűtlen fordulatokkal tereli előre a történetet, pl. hogy Sarah magával viszi alig pár éves kisfiát a háborús övezetbe... De ezek megbocsátható tévedések, talán még el is fogadható némelyik, egészében véve nagyon jó és fontos regény. (Kíváncsi ennék, feleségének minden ujja megvan-e. Neki igen, ez látszik a könyv hátsó borítóján lévő fényképen...)
+ mások: olvassbele , moly
Ugyanígy ajánlom tőle a Londonba képzelt terrormerényletet tökéletes ecsetkezeléssel megfestő London lángokbant is.
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)