Bemutatja a Monarchia Operett társulata, magyar vendégszereplőkkel!
Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán, 1867-1918
Napvilág K., 2011.
magyar történelem/monarchia/korrupció
[négy és fél nokia szivarosdoboz]
„Nem láttuk-e éveken át csaknem a szükségszerűség elkerülhetetlenségével nyilvánuló tényt, hogy valahányszor új miniszter jött, akinek az ország valamely vidékén jószága volt, az a vidék, az a jószág vasutat kapott?”
(Asbóth János: Álmok álmodója, 1878)
Túl jó píárja van a kosztümös 19. századnak, pedig nem szeplőtelenül fogant az sem, hirtelen eszembe jut a fiatal Kossuth, aki árvaszéki sikkasztással kezdte karrierjét (becsületére legyen mondva, hamar visszafizette), meg a megszámlálhatatlanul sok kis panama (ráadásul Panama korában vagyunk), ami kimaradt a középsuliban, bár a kötelező aranyember, Tímár Mihály egy jelenetben maga a korrumpáló. A középiskolás tankönyv vastagon szedett politikusneveire az egyetemen már csak legyintünk. Például egy ma felkapott miniszter svindlijei miatt kanyarog ma is össze-vissza Zalában a vasút nyomvonala – Széll Kálmánnak szétszórtan voltak a birtokai a rátóti kastélya körül*, és elérte, hogy mindegyiket érintse a vasút. (Ez a téma, a vasútépítés körüli nyerészkedések lesz a leggyakoribb téma a könyv első felében – ami nekünk a sztráda és a völgyhíd, az nekik a vasútépítés volt.
* Utóbbi infó egyébként régi olvasmányemlék, ezt a zalai dolgot éppen nem említi Cieger, talán egy korabeli cikkben találkozhattam vele.
Megelőzendő bizonyos elvárásokat, ez a könyv hangsúlyosan csak a politikai oldalával foglalkozik a korrupciónak, a szó szűkebb értelmében, tehát pl. ne várjunk vármegyei umbuldákat, ebbe a vékony kötetben az országos politikusokról, a T. Házról, illetve részletesebben néhány, a médiában leginkább felkapott esetről olvashatunk „csak”.
Ne csábítsa el az olvasót egyes (persze kiérdemelt) méltatások azon megjegyzése se, miszerint milyen olvasmányos, olvasóbarát, már-már a nagyközönség számára gyártott munka lenne, dehogy, történész szakmunka ez, jól meglábjegyzetelve és körbekutatva, ahogy kell, sok idézettel és már-már az unalomig nyújtózkodó alapossággal. Bulvárosan hangzó címe miatt bizonyára több olvasóra számíthat, mint mondjuk A királyi szolgálónépi szervezet a 13-14. században c. szakmunka, de aligha lesz ott az átlagmagyar polcán, egy Leslie L. Lawrence és egy Szepes Mária kötet közt.
Na de vissza a korrupcióhoz. Az egész rendszer erre épült (és aligha csak 1867, a kényszeres kiegyezés miatt, akárhogy is állította ezt már akkor Kossuth vagy ma Gerő András), így hiábavaló is volt minden próbálkozás ellene – a törvényhozás és annak végrehajtása mind egyazon keretben működött. Az erre tett kísérletek természetes, hogy zömmel (lényegében) kudarcba fulladtak - melyik kormánypárt tenne keresztbe magának? -, az egész látványos téblábolás simán felért egy kunczei Lop-stop táblás performance-szal. (Az összevetés miatt utólag is megkövetem a századvégen még bizonnyal létező néhány - utolsó – gentlemant.)
A korrupció elleni harc leginkább csak az ellenfelek lejáratásának lett az eszköze. Annak persze jól bevált, a kötet második fele ebből a sárdobálásból és ködösítésből ad ízelítőt. Az is operettmagyarországra volt jellemző, hogy a pereket gyakran megelőzte a vádlott politikus és a vádló zsurnaliszta párbaja – aztán ha a média ezzel nem elégedett meg, jöhetett az elhúzódó pereskedés, nagy emberek esetében a frissen feltalált parlamenti vizsgálóbizottság, melyet már ekkor annyira tökélyre fejlesztettek, hogy felért egy garanciával arra, hogy az ügy el lesz maszatolva.
„A hajnali tisztásokon egymásra pisztolylövéseket leadó parlamenti képviselők és hírlapírók [ma] remekül mutatnának a tévében. ”
(index , bede)
Bár nem lett volna monarchia, ha olykor nem akadtak volna mesébe illő fordulatok is – pl. amikor egy kormánypárti (!) választókerület teljes lakosságát törölték egy választási idényre a politika térképéről a bebizonyosodott törvényszegések miatt. Persze nem ez volt a jellemző. Egyes politikusoknak nem a bíróság miatt fájt a fejük, sokkal prózaibb gondok sújtották pl. Lónyay Menyhért pénzügyminiszter urat 1868-ban: két testvére veszekedett azon, melyiküknek a birtokához közelebb épüljön ki a vasút munkácsi szárnyvonala... Pedig Menyhértünk még csak ezután lett kormányfő! Akiről még számos, maffiafilmekbe illő traktátust idéz a kötet... és akinek egyik publicista prókátora Jókai volt. (Mindenkit óva intenék attól, hogy hasonló párhuzamot keressen korunk írói és politikusai közt!) Jókai amúgy maga is megpörkölődött kissé, egyik választási kampánya során eladósodott és komoly bajba került a váltóival, és amiből Tisza Kálmán mentette ki egy jelentős pénzsegéllyel... Mindez kihatott írói munkájára is, pl. Az arany embert azért fejezte be gyorsan, mert kellett a pénz az adósságai rendezésére.
Fenét fogom most ide kiírni az összes stiklit, amit dicső történelmünk nagyjai elkövettek, csak pár név, akiknek a füle mögé nézhetünk a könyvben – ma többüknek utca, tér viseli a nevét: Széll Kálmán (mindjárt az első említések közt, haha!), Bánffy Dezső, Lónyay Menyhért, Tisza István, Andrássy Gyula, Fest Imre át., Lukács László, etc. És vannak azok a kevesek, akikről tudni, hogy kellemetlenségeket is vállaltak a tiszta kéz politikájának jegyében: Deák F., Hollán Ernő át. - több tisztakezű politikust azt hiszem nem említ a könyv.
„Amikor Andrássy Gyula miniszterelnök megtudta, hogy Budapesten hamarosan új sugárút épül, gyorsan vett néhány telket ott, amerre szerinte mennie kellett a főváros új ütőerének. Később minden befolyását latba vetve azt is elintézte, hogy a nyomvonalat tényleg erre jelöljék ki, pedig nem ez lett volna Budapest számára az ideális megoldás. Miután az útban lévő telkeit az állam kisajátította, Andrássyt természetesen bőkezűen kárpótolták. A sugárút olyan szép lett, hogy el is nevezték Andrássy útnak.”
(idézet az indexről, mert lusta voltam magam összefoglalni.)
A korabeli nyelvezet egyébként még sápnak mondja – pontosabban, németesen schab-nak írja a taksát, a baksist, a kenőpénzt... (Talán nem véletlen van ennyi szinonimája a „simonizmusnak” - ez is egy korabeli újság leleménye volt afféle világi simónia értelmében.)
„A szennyet az élet egy körülményének, a korrupciót a fejlődés egy sajátos pontjának tartjuk és nem rémülünk meg könnyen, ha az embert buja állatnak, vagy kétlábú tolvajnak látjuk. (...) De az, ami most a parlamentben felül- és előkerült, undorító és komikus . Ez kloset-komédia.”
(Bródy Sándor az egyik éppen kipattant ügyben, 1903.
A szerző által ajánlott (megidézett) olvasmányok még:
Kemény Zsigmond: Korteskedés és ellenszerei
Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon..
Jókai Mór: Az élet komédiásai
Arany László: A délibábok hőse
Asbóth János: Három nemzedék; Álmok álmodója
Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei
Wlassics Gyula: A vörös szalon
Toldy István, A jó hazafiak
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)