Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál
Timp, 2003.
vajdasági magyar/regény/kortárs/balkáni háború
[négy éles lőszer*]
Renyhe könyvundorom van, de Ti, kedves olvasók nem menekültök, Egy_ember mai Majoros-recije eszembe juttatta egy régi posztomat, amit még nem tettem át ide (és hány ilyen lehet még!), hát tessék, egy balkáni rezes (értsd rézhüvely, fémíz a szájban, stb.)
A szerző 1991 őszén szökött át a behívó, a délszláv polgárháború elől Magyarországra. A vonaton elalszik és rémálmot lát: egy lefejezett női hullára verik a farkukat a katonák – erre ébred a vonaton, még a szeme előtt van a kép, amikor észrevesz egy lányt, aki nagyon megtetszik neki, és a budapesti pályaudvaron már arról vizionál, hogy együtt alszik a lánnyal, akinek a bugyija az ágy mellett hever a földön.. Majd ugrunk az időben (nagyon szereti az "időáttűnéseket"), és a srác tényleg ott fekszik a lány ágyán, annak ruhája ugyanúgy szétszórva… ám ebben az ágyban újfent egy rémálmot lát álmában, újra hullát gyaláznak meg a balkáni katonák, de felébredve az ágyban találja magát… Mi megnyugodnánk, talán – ő menekülőre fogja, persze később újra a lány mellett találjuk.
Rémes szerbiai emlékek kísértik: már volt tartalékos, bőven van katonaélménye. Frontharcossá avanzsált már, amikor talál egy horvát nyelvű Ulyssest, vagy ahogy ők mondják: Ulix-kötetet. Bevallja, korábban a Szentkuthy Miklós-féle tolmácsolással nem tudott megbirkózni, most ráveti magát a Luko Pajetak-féle fordításra, mert biztos volt benne, hogy nem halhat meg addig, míg teljesen ki nem olvassa…
Egy üteg mellé osztják be, ahol több teherautónyi lőszer ellövöldözése volt a napi norma – “tömtük az ágyút, mint a morzsológépet, mikor meg beesteledett, vedeltük a sört nyakló nélkül.” Egyszer gyilkossá is lesz: autószervízbe kerül, ahol a zsákmányolt járműveket hozzák rendbe , amelyeket szerb tisztek visznek el, rabolt ékszerekkel fizetve értük – némelyik ékszer még véres. Ezekből ad egyszer a műhely gazdája írónknak fizetségképpen, aki “hirtelen felindulásból” végez a lelketlen orvgazda-szerelővel. Legalábbis ebben a hitben ringat minket az író egy fejezet erejéig – mert utána persze újra elbizonytalanítja az olvasót, mint majdnem mindenben, nagyon cseles, modern író játszik itt velünk…
Majd folyik a cselezés tovább: valaki mégis meghal, mégis az ő kezétől – de az illető megérdemli a halált, ha mondhatunk mi ilyet itt a béke lágy ölén, a fotelünkből olvasgatva. Az ítélkezés nem kis felelőssége egyedül az olvasóé. A történet végének ismerete pedig legyen az olvasó öröme.
Érdekes egyébként a nyelvhasználata, bár nagyon nem üt el a hazai kánontól, csak egy példán mutatom be az érdekesség kedvéért: ha “elcsattant egy sörösüveg, azonnal felcsavarták a villanyt s borult szék, asztal, minden” – vagyis a felcsavar szót épp ellentétesen használják, mint mi idehaza. Vagy a Délvidéken imádnak verőfényben verekedni a kocsmákban…
Zárszóként egy idézet: “Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus aki, fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk: Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. /…/ azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne.”
(Írtam volt 2006-ban)
Egy rokon könyv: Miljenko Jergović: Szarajevói Marlboro
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)