Rudnóy Teréz: Szabaduló asszonyok - A szabadság első 24 órája
Noran, 2011 [1947, Dante]
Nyerges András utószavával
[három és fél rémálomemlék]
1947-re, amikor a romokból lassan magához tért az ország, annyira magához tért, hogy már megérte nyíltan is marakodni érte (kékcédulás választások, B-listázások, kitelepítések), ebben az eszmélő ricsajban (s miközben egy újabb borzalom már borzolta vörös foltos hiénaszőrét), megjelent egy regény a még sokakban ott lapuló borzalmakról, egy nőregény a lágerek világáról.
S itt most ki kell térni a holokausztirodalom befogadástörténetére, mely túl hatalmas téma, sokfelől tárgyalható, pl. hogy az még '45 után is felfoghatatlannak tűnt (Primo Levi esete az iskolásokkal), vagy lehet politikatörténetileg nézni: hogy pl. a keleti blokkban, továbbélő antifasiszta retorikájukat támogatandó, remekül felhasználhatták volna, ehelyett emlegetni sem illett, a hatalom nem szeretett róla hallani. Talán a kommunizmusban is kényes zsidókérdés miatt, talán mert sok túlélőt (bár éppen az emblematikussá lett Auschwitz túlélőit nem) az amerikaiak szabadítottak fel, és nem a Vörös Hadsereg? Nyerges András utószavában hosszan eltöpreng ezen a kérdésen, és ez utóbbival magyarázza, miért lett tabuvá a holokauszt a szocializmusban. Számomra ez nem elég, és igazán kielégítő megoldást magam sem tudok.
Ezt a traumát olyan sokáig nem beszélte ki a magyar közélet, hogy zömmel már ki is haltak, akik még a bőrükön tapasztalták. Márai cikkeiben már ekkor, rögtön a háború utáni években felhívta erre a problémára figyelmet (arról nem tudunk, ezt a könyvet ismerte-e), de a téma idehaza is tabuvá tokosodott - ahogy pl. Kertész 1975-ös Sorstalanságát is (szinte) némaság övezte, egészen a Nobel-díjáig. (Ritka kivétel a Magvető, amely már a díj előtt hozzákezdett az életműkiadáshoz. Így volt raktáron, mikor a sok sznob megrohamozta a könyvesboltokat. Sőt, hallottam olyat is, aki boldogan vitte haza a Kertész Ákosát...)
[Hajrá magyar értelmiség, hajrá, Kertész nevét a modern magyar irodalomtörténeti kézikönyvében, ki tudja miért, még csak meg sem említő, főkanonizátor Kulcsár-Szabó Ernők!*) Így visszatekintve egyáltalán nem csoda hát, ha Rudnóy Teréz regénye is (egyetlen lehúzó, Szabad Nép-beli kritikát leszámítva) visszhangtalan maradt a korabeli irodalmi életben.
*...és hajrá Vári Györgyök - akik, miután Kertész egy nagy megrökönyödést keltő ÉS-interjúban közölte, hogy a Sorstalanság nem is a náci koncentrációs lágerről szól, hanem a kommunizmusról, a kommunista vasfüggöny mögé bezártságról szól, a náci világ csupán példázat volt ("a Sorstalanságot én a Kádár-rendszerről írtam") - nos, hogy immár ne pluralisban beszéljünk róla, eme nagytollú egyenesen felszólította Kertészt, hogy ha így van, mondjon le a Nobel-díjáról. (Minderről egy karcosabb reflexió: Schmidt Mária : Politikailag inkorrekt - esszék diktatúráról és demokráciáról, XX. Század Int., 2010.)
Na de most már a zárójelet tényleg bezárva.]
"Magyarországon a téma több évtizedig tabu volt, és noha hébe-hóba megjelent egy-egy könyv, gyanítom, hogy mi, a túlélők gyerekei valamennyien először Semprun és Peter Weiss frissen megjelent műveiből rakosgattuk össze a mozaikokat, mintsem szüleink magyar kortársainak a visszaemlékezéseiből. Pedig rögtön a háború után megjelent számos személyes beszámoló, ám ezek valamiért nem kerültek be a köztudatba – így a „zsidó irodalom” kánonjába se. A legizgalmasabbnak egy „Anna Frank”-naplószerűség látszik: „Éva lányom” címen Zsolt Béla felesége, Ágnes adta közre a nagyváradi gettóval és nagyszüleivel együtt Auschwitzba került, és tizenhárom évesen elpusztult lánya véletlenül megmaradt gettónaplóját. Gács Teri autentikus beszámolója a Vadász utcai Üvegházról szól, ahol több mint ötezer zsidót bújtattak. (Az Üvegház működéséről is fájdalmasan keveset tudunk, és fogalmunk sincs például arról, hogy mi volt a nők szerepe a baloldali cionista mozgalmakban). Fedor Ágnes riportregénye saját családjának a sorsáról: a hamis papírokkal való bujkálásról, a felvett maszk kínjairól szól."
(Esztertáska blog / polnaire)
<- Mások sem értik teljesen -> "A magyar Holokauszt-irodalom első (hamar megtört) hulláma 1945-ben indul, és első reprezentánsa Szép Ernő műve. Az Emberszag 1945-ben látott napvilágot, és minden bizonnyal már a maga idejében is fellelhetetlen volt. Zsolt Béla írását (Kilenc koffer) a Haladás kezdte közölni 1946-ban, részletekben; a közlés 1947-ben befejeződött, vagyis a regény voltaképpen félbemaradt, és kötetben először 1981-ben jelent meg. Ismeretes Kertész regényének (Sorstalanság) viszonylagos visszhangtalansága vagy legalábbis jelentőségének korabeli fel nem ismerése. Ezekből a példákból kaphatunk némi ízelítőt a magyarországi Holokauszt-feldolgozás sajátosságaiból.
Először is, ha a „feldolgozáson” a tényfeltárást, az emlékezést, a történelmi számvetést értjük, a Holokauszt nagyon sokáig nem volt tárgya a közbeszédnek; különösen alaposan fojtotta el az 1948 utáni diktatúra a magyaroknak (csendőröknek, rendőröknek, a közigazgatásnak és magánszemélyeknek) a deportálásban játszott szerepéről és a történtekért viselt felelősségéről szóló diskurzust. A Holokauszt a történelemkönyvekben és a kötelezően előírt közbeszédben egyaránt elsősorban a világháború része és a fasiszta Németország bűne volt. Magyarország tehát ebben a háború utáni korszakban – szemben például a német törekvésekkel és Bibó István javaslataival – nem nézett szembe azzal, amit állampolgáraival tett. Egyáltalán, évtizedekig a zsidóságról nemigen illett beszélni, nyilván nem függetlenül attól, hogy 1957 után a Szovjetunió és Izrael viszonya egyre feszültebbé vált. Másodszor, irodalmi feldolgozásról szó sem volt. Ahol a zsidóüldözés, a munkaszolgálat vagy a népirtás megjelent, ott szemérmesen épült be a háború általános ábrázolásába; például a 60-as évek híres zenés játékában, Hubay Miklós, Vas István és Ránki György művében, az Egy szerelem három éjszakájában. Amennyiben voltak (nem irodalmi) emlékezések, dokumentum-kötetek, történeti munkák a haláltáborokról, a népirtásról, a zsidóüldözésről, azok vagy a hősies ellenállást emelték ki (például Betlen Oszkár írása), vagy nem a magyar történelem részeként tárgyalták a Holokausztot (hanem középpontjukban a láger állt). És mindenesetre nem volt szempont a művészi megformálás. Az a kezdemény, amit Szép Ernő és Zsolt Béla jelentett (jelenthetett volna), az 50-es évektől kezdve teljesen elenyészett, önként elfojtott – még csak nem is tiltott, s ezért édes – hagyománnyá vált, amelyet csak a hetvenes évek Sorstalansága folytat – ha nem érdektelenség közepette, akkor megütközést és értetlenséget okozva. A magyar zsidóság huszadik századi története abban a korszakban kezd az elbeszélő művek „legitim” tárgyává válni, amikor az írók új nemzedéke – Spiró, Nádas, Bereményi, Lengyel Péter – általában a közelmúlt magyar történelme felé fordul, s néhányan ezt a családregény segítségével vélik megragadhatónak. Nem véletlen, hogy ez a nemzedék (történetesen Spiró György) fedezi fel Kertész művét."
(Kálmán C. György: A túlélés poétikai problémái)
De ideje megismerkedni írónőnkkel.
Lőwy Terézként született 1910. január 20-án Léván, majd Engel Pálhoz ment férjhez, két fiúgyermekük született. Rudnóy Teréz néven írta és adta ki regényeit: Osztott szerelem (1939), Izzó kemence (1941), Öregember szerelme (1942), Kerek hold (1945), Szabaduló asszonyok (1947).
A család mind a négy tagját a lévai gettóból Auschwitzba hurcolták, ahonnan 1945 nyarán csak az anya szabadult. Budapesten Palotai Borisnál húzódott meg. Egyik alkalmi hazautazásakor 1947. március 12-én csónakon vitték Párkányból Esztergomba, és rejtélyes körülmények között a Dunába fulladt.
Ma már persze ez a láger- (vagy kitelepítés) téma talán a csüdjén jön ki a fiataloknak, annyi róla (a könyv - mondanám, ha olvasnának) a film, a cikkezés, az ünnepi megemlékezés. Ráadásul ezek árnyékában könnyen az a látszat alakulhat ki, hogy mindezzel immár teljesítettük a kibeszélés aktusát. De ha éppen az érintettek maradnak ki ebből, márpedig jórészt kimaradtak, az utód nemzedékek még kevésbé tudnak ezzel mit kezdeni. Internetes trollok meg a politikai árkok takarásából lövöldöző megélhetési publicisták és megmondóemberek nem vehették át a szót, ami egy korábbi nemzedékben rekedt benne.
Ezért sem teljesen haszontalan vállalkozás egy visszhangtalan regény újra kiadása, jelen esetben egy olyan írónőé, aki 35 évesen, többkönyves szerzőként élte túl a lágert, de már nem adatott neki kettőnél több "békeév". A kötet borítóján – de belső címoldalán már nem – szerepel egy alcím: A szabadság első 24 órája. A regény másfél héttel az európai háború fegyverletétel előtt kezdődik: női rabokat kísérnek SS-katonák a holdvilágnál. A menetoszlopot a tommyk szabadítják fel, pár órával később főszereplőnk, Lulu már egy amerikai tiszt tolmácsaként az összegyűjtött német katonáknak magyarázza, hogy ne féljenek, emberséges bánásmódban lesz részük. Közben forr benne a gyűlölet. Amikor kitör, a tiszt ugyanolyan leállatiasodottnak nevezi őt, mint aminek a lány tartja a németeket.
„Hát idehallgasson, kapitány. Én még nem tudom, hogy mit égetett a lelkembe a szenvedés. Benne égek még a tűzben. Hiszen nincs még huszonnégy órája, hogy szabad vagyok. Hogy nem kell rettegnem a haláltól. Értse meg kapitány, hogy nem tudom még, hogy mit égetett a lelkembe. De itt állok maguk között, és maguk tanítani akarnak engem embertársi szeretetre a német iránt. Hisz mióta csak beléptem ide, csak reszketek, és nem szólhatok, nem ordíthatom, hogy miért fürdetitek őket tejbe, vajba, ők nem emberek, ők vadállatok!”
(2011: 169.)
Lulu őszinteségi rohamában megvallja azt is, ő tulajdonképpen utcalány volt - talán ezért is vállal (önként) emberfeletti munkát mindjárt szabadulása napján: megmosdva, kiöltözve beépül a németek női fogolytáborába, rá is bukkan egy naiv, de veszélyes szervezkedésre, ami egy fanatikus irányít. E történet végén eldördül egy pisztoly, Lulu meghal, közben kísért minket a múlt, hosszú fejezeteken át elevenednek meg Lulu és barátnője, Etel lágerélményei. Nyelve szerencsére nem dagályos (ezt vártam), sőt Lulu és Sever kapitány (hamvába holt) szerelmének születésekor egyenesen költői, de tartózkodnék attól, hogy remekműnek nevezzem.
"A Holokauszt-irodalom egy része nem irodalom, egy másik része pedig nem jó irodalom. Más a funkciója." (Kálmán C. György) Ez a regény is inkább más miatt érdemes a figyelmünkre. Még egy ok, amiért ma aktuális egy gyengébb korrajz is:
"- Nincs nálunk emlékkultúra."
Mások:
Péntek Orsolya/MH
kello.hu
és részlet Nyerges András utószavából itt.]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)