Stéphanie Benson: Áldozatok a könyvtárban
[Biblio-quête, 2001.] ford. Mihancsik Zsófia
Réz, 2003
francia / kortárs / krimi
[három és fél hiányzó sor]
„Elmegy Lyonba, hogy felgyújtsa a könyvtárat, ő, aki egész életében a könyveket bújta... Ez tiszta őrültség!”
(p95.)
Egy agg történészprof el akar pusztítani pár könyvet a lyoni könyvtárban, melyet frissen adtak át, miután mindent digitalizáltak, de valami összeesküvésbe csöppen bele, minden lépését követik, mégis hagyják gyújtogatni, amikor pedig közbelépnek, megölik és egy bolond öngyilkos akciójának állítják be tettét. Belecsöppentünk valami félig utópisztikus mesébe: a krimi a közeljövőben, a 2020-as években játszódik, főszereplőink pedig már az Europol (vagy mifene) szuperügynökei lesznek, akikről sosem felejti el elmondani a szerző, milyen szuperül kiképzett csipetcsapat is ők.
Tökéletes gyilkosságok minden bizonnyal léteznek (erről mesélhetnének a feltáratlan ügyek aktahegyeit bányászó zsaruk), csak krimit nem érdemes írni ezekről, mert uncsik lennének befejezetlenül. Hogy maga a krimi legyen tökéletes, az már érdekesebb felvetés, bár vajmi ritkán sikerül. Természetesen most sincs ilyen szerencsénk, pedig a téma, az alapötlet nagyszerű: a múlt felülírása, kihasználva azt az egyszeri alkalmat, hogy a könyvtárak állományát egyszer mind gépre viszik és onnantól a pixelek lesznek a valóság, nem a papírlap ólombetűi, a nyomtatott könyvekre többé rá se néz senki a raktárak mélyén – kivéve egy öreg prof, akinek még minden fajelméleti stb. témájú kézikönyv megvan otthon is, és egyeztetni tudja az eredeti sorokat az átírt múlttal.
És ezt a lehetőséget, ha globálisan felkészülnek rá, remekül kihasználhatják különféle csoportok, esetünkben (Achtung, achtung! Spoiler!) egy neonáci szervezet, mely már beette magát mindenüvé, és azon dolgozik, hogy kipucolják az emberiség emlékezetéből őseik (súlyosabb) rémtetteinek nyomait. Lassan kezdjük magunkat Jean Reno bőrében érezni, az eldugott, francia Gueron egyetemen, ahol hasonlóképpen a felsőbbrendű faj víziója irányítja a buggyantakat:
(Les Rivieres pourpres - trailer)
Minderre úgy ébred rá a neves történész, hogy tanítványai többször is figyelmeztetik, rossz bibliográfiát adott meg egyes fajelméleti, népirtásokról szóló kötetetekből, persze fejből, ezért már-már szenilitással gyanúsítják a háta mögött, saját házikönyvtárában néz utána a forrásoknak, ott minden stimmel, erre utánanéz a diákjai által használt (digitális) példányoknak is a könyvtárban... és elhűl.
Elkeseredett, magányos akciójával erre a nem akármilyen csalásra akarja felhívni a figyelmet (elég hülye ötlet, és ezzel a szerzőt minősítem), csak éppen pórul jár. Aztán pár kíváncsi rendőr is beleüti az orrát az ügybe, a szervezet velük is végez (tagjaik közt van a könyvtár biztonsági szolgálatának vezetője, de még a polgármester is), innentől az említett szuperügynököké a terep, a szerző úgy tartja ébren olvasóját, hogy e csipetcsapat is rejt egy árulót, így a nyomozás két szálon fut, saját maguk közt is szaglászni kényszerülnek. (Még a vége előtt ki lehet találni, melyikük.)
„-Nem vagy valami vicces” - mondja még az elején az egyik rendőr az őt ugrató kollégájának, és ez áll a szerzőre is, aki hol a humort, hol meg a komolyságot erőlteti, de gyakran ellenkezőleg sikerül. A regény igazán franciás: nyomozóink léha mediterrán élete inkább áll kufircolásból, flörtökből, mint munkából, utóbbit épp oly könnyedén és mellékesen végzik, mint James Bond két randi közt, a szöveg is éppoly léha, mint amilyen a Bond filmek világa. Néha egészen jól ír, máskor meg fogjuk a fejünket, olyan együgyű, pl. a TGV gyorsvonat neve ebben a közeljövőben „TTGV” lesz, ami fordításban kb. annyit tesz: Gyors Vonat helyett Nagyon Gyors Vonat... Vagy: Nagy Könyvtár helyett: Nagyon Nagy Könyvtár... Azon meg egyenesen elhűlhet az olvasó - ilyet csak James Bond-paródiákban látni: amikor Ugo nyomozót megzsarolják anyja elrablásával, ő éppen egy rapid pásztorórára készül, erre előkapja a telefont, a bankjával összeszedeti a követelt pénzmennyiséget, majd a maradék fél órában még visszabújik az ágyba.
Az sem akármilyen marhaság, s itt nem tudom, írónőnk fantáziája borult-e meg kissé, vagy neonáci kreatúráit akarja még sötétebb színekben láttatni, de azt az fajelméleti okosságot adja a szájukba, hogy egy medveféle (!) a homo europeanus őse, míg a többé rasszé a majom...
A rosszak természetesen lelepleződnek, uniós krimink a mellékszállal fejeződik be, és naná hogy nem az lesz az áruló, akire gyanakodnak, hanem... (Azért nem olyan rossz, olvasd el.)
„Épületes dolog egy ilyen boncolási jegyzőkönyv: a gyomortartalmára és a mája súlyára redukált emberi lény. Ő vajon mit eszik majd utoljára? Képtelenség előre tudni. Minden étkezés elvileg az utolsó lehet. Csak a halálraítéltek választhatják meg az esti menüt abban a tudatban, hogy soha többé nem esznek semmit.”
(p40.)
Rokon könyvek – egy egész molypolcnyi: Hullák a könyvtárban
(Tudsz még?)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)