[Les hommes protegés, 1974]
Képzelem mekkorát szólt ez a valójában (? – erről a regényről semmi biztosat nem merek állítani) antifeminista antiutópia születése (1974) évtizedében…
Merle ugyan mindörökké a világháborús remekművek (Két nap…, Mesterségem…) írója marad számomra, mert sokáig csak ezeket ismertem tőle, de (részben a Merle-életmű olvasásra felbujtó @paniperda-nak hála) kezd kiteljesedni róla a képe bennem, egy remek, sziporkázó pasi lehetett, érzékeny intelligenciával a világra. (Bár őt is elérte a 20. század értelmiségének tipikus balvégzete, s ha későn is, de legalább kiábrándult a nagy testvérből Afganisztán után – ld még erről az entellektüel nyavalyáról R. Aaron-t).
Bravúrosan kifordított világot rajzolt (néha szinte képregényben láttam magam előtt), amikor pl. már egy sima reggeli erekciót is rút macsó szexizmusnak bélyegeznek ebben a megkattant világban, hát… akkor elkezdtem magamban szűkölni, de végig „Martinellivel voltam”, így a végén kissé kiengedhettem, főleg, amikor visszatérő felségén kívül még az új barátnők is igényt tartottak rá… Merle eléggé jól kimerítette a témát – és nagyon nagy kan lehetett, hogy ennek (a fordított háremnek) a fáradtságos mivoltát már nem festette meg… :oP
(Mint utolsó szavaimból kitűnhet, ez itt fentebb csupán hevenyészett értékelésem, csak hogy ne hagyjam üresen a rovatot. Még emésztgetem, netán megint újraolvasom.)
[4/5]
*
[Ab Ovo, 2010]
A kello írja, én lusta vagyok:
"Bacher Iván remek megfigyelő és csodálatos mesélő, aki képes a mindennapok apró momentumait édes-bús történetekké komponálni, amelyekben az emberi természet és viselkedés sajátos összefüggésrendszerbe és megvilágításba kerül. Ezt a látásmódot tükrözi legújabb könyve is, ahol az eseményeknek az egzotikus Algéria, az 1930–1960-as évek világa és saját családja szolgáltatja a hátteret. Anyai nagyanyja, Aranka nős emberbe egy építészbe – szeretett bele az 1920-as évek Budapestjén, hajadonként hozta világra kislányát, de a sors különös akarata révén az építésszel együtt Algériába költöztek. Ott éltek 1942-ig, amikor megint a sors Aranka hazajött, a háború miatt az építész viszont ott rekedt. Többszöri oda-vissza költözés után 1964-ben települtek haza véglegesen Magyarországra. Aranka végig levelezett testvérével, Loncival. Ezeket a leveleket a szerző az unoka többször olvasta, de csak most került arra sor, hogy az édesanyja elbeszéléséből is ismert Algériát saját szemével nézze meg. Jó szokását ott sem hagyta el: sajátos humorával átszőtt tudósításokat ad át az olvasónak, párban Aranka leveleivel, az algériai életről a közlekedésről, piacokról, ételekről, focizásról, iszlámról mindenről, ami fontos. A könyvet korabeli és mai fotók teszik még hangulatosabbá."
Hát igen. És szép szöveg, nagyon szép. Még a nagyié is.
És akkor még szó sem esett a „pult alól” vett, szigorúan újságpapírba csomagolt sörökről és egyéb szeszekről…! :)
Kísérőnek ajánlom Váncsa: „Lakoma – a görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyhák legfinomabb ételeiből” c. opusát…
És még egy: nézd a híradókat is, szegény „alzsíriaiak” is próbálkoznak valami forradalommal, de nálunk egyelőre több még a rendőr, mint a tüntető…
[4/5]
*
Magvető, 2005.
Mindig gyanús, ha valamit 45 nyelven sztárolnak… a legelső könyve sokkal jobb. Persze ennek a témája meg jobban eladhatóbb.
ps. 2011-ben:
persze nem rossz, de nem is vetett bennem horgonyt.
[4]
*
[Piaskowa góra, 2009]
Megvan a lengyel Ulickaja.
(Még ha egy ilyen bugyuta, sommás összevetés méltatlan, mindkettőjükre nézve, akkor is csak ennyit tudok hirtelen mondani.)
(ja és csak hozzákezdeni volt időm, de majd visszatérek hozzá, az biztos)
[4]
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)