Kráter, 2011.; első kiad.: Singer - Wolfner, 1930.
[két és fél műsoros keszkenő]
Éppoly gyötrelmes olvasni, mint a maga a nősors ebben a régi, patriarchális, a szoc. történetírás szitokszavával élve félfeudális világban. A jó ízlésű olvasót előbb hatja meg saját nyomorúsága, hogy órákra a kötet kalodájába zárta magát, mint Annusé, a magát mindenen elsíró, minden szembejövő bajuszos férfiban a nagy Őt meglátó kislányé.
Ha korábban egy ahhisztokhata írónő "regényére" azt mondtam, hogy "cselédirodalom", akkor mi lehet ez?! Az egész olyan szinten rekedt meg, mintha egy zavaros fejű kamaszlány titkos naplója lenne (nem, nem írói fogás, Kosáryné valszeg ennyire képes ekkoriban), van is benne egy ilyen részlet: Annus egy esetlen naplótöredékét is olvashatjuk – semmiben nem különbözik a narratív kerettől.
Nőregény, de nem harcos feminista, ez kemencesut irodalom, a napi robotba belefáradt cseléd sírdogálhatta végig fejezetről fejezetre anno, a daliás-szürke Horthy-korban. A ma irgalmatlanul silány Ulpius-könyvek vonalának, a Vassvirgácsok, Fejősévák 80 évvel korábbi megfelelője.
Ha netán középosztálybeli olvasója akadt volna a regénynek (érdekelne, kik olvasták őt anno), felgerjesztett szociális érzékenységét lecsillapíthatta az innen vett ötletekkel: elhalt rokon ruháit gyorsan a legközelebbi árvaszékre vagy leánygimnázium szegényeire tukmálhatta. Másfajta katarzist képtelen csiholni ez a szövegmassza. De ide éppen illik egy idézet:
"Süljön meg, aminek akar. Ha megkel, jó lesz kalácsnak, ha nem, zsemlemorzsát reszelünk belőle."
(2011: 25.)
Hát reszeljünk inkább.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)