Balogh F. András: Herta Müller útja a Nobel-díjig
kismonográfia
Littera Nova, 2011.
[3 és fél év hontalanul]
"Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, (…) ha beszélünk, nevetségessé."
(Szívjószág)
„írói zsenialitása abban rejlik, hogy a történelem és a mai kor szavai között megteremtette az átjárást.”
(Balogh, p78.)
Még friss lehet az élmény azoknak, akiknek 2009 őszén a Nobel-bizottság mutatta be Herta Müllert, közéjük tartoztam magam is. Érdemes gyorsan átvenni a leckét a számok nyelvén: 32 évesen emigrál, nem is csak a szocialista Romániából, de a bánáti németségből is; előtte persze átesnek - férjével együtt - a Securitate szokásos és olykor brutális vegzálásán; nálunk eddig alig három (3!) műve jelent meg (A róka volt a vadász csak A rókák csapdába esnek újrafordítása), húsznál több műve vár még magyar fordításra, mindenféle műfajban (sőt, ha jól rémlik, románul is írt verseket).
“A költészet koncentrációjával és a próza egyenességével írja le az otthontalanság látképét (...) Költészetének sűrűségéért és az elnyomottak világát őszintén bemutató prózájáért" nyerte el a Svéd Királyi Tudományos Akadémia megtisztelő díját. És hogy hagyta nem prostituálódni a nyelvet. Talán kissé eltúlzott a Nobel-díj irodalmi értéke, inkább egyes írók adják meg a díjnak a rangot, és nem fordítva (sőt, egy hosszú lista, Tolsztojtól Borgesig, negligálja azt), de ilyen a 2009-es díjazás is, mert olyan írói életművet emelt fel a fél-ismeretlenségből, amely párját ritkító.
(a kötet képanyagából)
"Herta Müller román és német irodalmat tanult a temesvári egyetemen, és a bánáti akciócsoport: fiatal, németül beszélő, diktatúraellenes szerzők körének tagja volt. Fordítói állását egy gépgyárban, 1979-ben azért veszítette el, mert nem volt hajlandó beállni besúgónak. Első novellakötete német nyelven, cenzúrázott változatban jelent meg Romániában 1982-ben Niederungen címen."
(transindex.ro)
Nestbeschmutzer: saját fészkébe piszkító – ez volt, amit Müller fejéhez vagdostak a bánsági német közösség sajtójában, mivel pályakezdő köteteinek elbeszélésiben az önelégülten magába zárkózó kis sváb világok dióhéját próbálta feltörni. Erőseket ütött, mert páncélként növesztették magukra ezt a héjat a svábok, a magukba zárkózottságot, a képzelt felsőbbrendűséget elhallgatva a náci múltat (míg Herta megírta saját apja SS-múltját is). Ez a dorgálhatnék persze tetszett a román nemzetpolitikának is, kapott is pár díjat a rendszertől Müller, később aztán megfordult a széljárás... Határokon túl azzal tűnt ki, hogy első két romániai kiadását követően felkapta őt egy kis nyugat berlini (khm, kissé vörös) kiadó, s onnantól félig már otthon volt a német anyaországban.
A Müller-család a '60-as évek legelején
Amiért még hálás lehet az olvasó, az a kis kötet közepébe szúrt Richard Wagner-portré (ő Müller férje, szintén író, állítólag nem is akármilyen), és az, ahogy közös távlatba emeli az össznémet és a romániai német irodalmat.
Férjével a nürnbergi "befogadó lágerben" (Durchgangslager Nürnberg), 1987
Egyik molytárs olyannyira csalódott a „kismonográfiában”, hogy a Wikipédiához hasonlította, ami még mindig nem egy dicséret, és ami szerintem erős túlzás. Ami jogos kritika lehet: olykor pontatlan, pl. Müller lágerregényének születésekor egy „így” szókapcsolattal azt sugallja, hogy azt Müller csak a korhangulat változására reagálva kezdte el tervezni, mintha nem lenne elég autonóm író (p23); vagy eléggé zavaros, amikor – kissé talán hosszabban a kelleténél – számba veszi a bánáti németek történetét a 18. századi betelepítési hullámoktól kezdve Hitlerig és tovább Romániáig: ellentmondásos, amit a romániai németek birtokainak sorsáról ír (p36). Továbbá elég zavaró, hogy Müller német címeit saját fordításában emlegeti, mármint azt is, ami már megjelent időközben, pl. a Herztier, magyarul Szívjószág (2011), rendre így bukkan fel: „A szívem állata” - pedig a könyv kézirata 2009-es. És sorozatosan önismétlő, azért egy – alcíme szerint is – 
kismonográfiánál azért mégis csak túlzás, mert ha ezeket kiszedi, mi maradna? Egy keményköteses recenzió?
Balogh Müller fő regényének a Nobel-díj évében, a díj bejelentése előtt pár héttel megjelent Lélegzethintát tartja – értelemszerűen erről már nem ír, ekkor zárta le ő is saját kéziratát - ami ezek szerint két évig hevert valahol, közben jól megjelent a Lélegzethinta, nem egy tökéletes időzítés, be is ígér az olvasónak még egy Müller-tanulmányt.
A könyv egyszerű bevezetés felvezetés csak HM műveihez, nem is megkerülhetetlen, bár eleddig az egyetlen magyar nyelvű könyv róla. Nem mintha ez a könyvészeti étel valami nagy dolog volna: egy pár ilyesfajta cikk elolvasásával legalább ennyi infót begyűjthetünk a szerzőről és világáról a neten. Szóval valami azért van valami a molytárs wikipédiás kritikájában is.
(1953-, Niţchidorf/Niczkyfalva, Temes megye)
![olvastam még [201711]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/b9d2b282316ed0fcfc96f2cc3c446dfa_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)