Lucia Elizabeth Balcombe Abell (1802-1871) : A császár kis barátnéja - Betsy Balcombe emlékirata Napóleonról Szent Ilona szigetén [To be friend an emperor, ] ford. Bori Erzsébet
Gabo, 2012.
(1. magyar kiad.: Kazinczy, 1920 Budapest, Róvó Ny.: Recollections of the emperor Napoleon, during the first three years of his captivity on the island of St.-Helene, 1844. ford. Szilágyi Géza)
angol / 19. század / Franciaország / uralkodó / száműzetés / memoár / gyermekszemmel
[4 lovaglás "Bony" hátán]
Nem lányregény.
Jogos a marxi irónia: minden nagy történelmi aktus már csak önmaga paródiája, ha újra színpadra kerül: ilyen volt „Napoléon le Petit”, III. Napóleon uralomra kerülése Marx (és Victor Hugo) szemében - vagy ilyennek tűnik a trónfosztott Napóleon "második partraszállása" Szent Ilona szigetén. Nézhető sokféle optikával, én leginkább gunyorosan - el nem feledve, hogy a 20. századi mészárosok egyik legnagyobb elődje ő, ami persze demagóg és egysíkú, de attól még igaz.
Szóval Elba után újra partra száll, és bár Metternich seggében néha megpendül még az aranyér, felpörög a zabszem, ha meghallja Napóleon nevét, az 1815-ös behajózás után már csupán két ember van a világon, aki előtt némi respektje lesz a személyének - és nem a múltjának - : egy kamaszlány és a család maláj szolgája.
"Partraszállás II." - ez lehetne egy Overlord hadműveletről szóló akciófilm is (zokniutánpótlás Ryan közlegény csapatának), de ebben a történetben Napóleon és tekintélyes nagyszámú sleppje lép újra a szárazföldre. Elba nagy húzás volt, de ide már úgy hozták őket, persze nem bilincsben a hajófenékben, hanem illő körülmények közt, ha már anno engedték beházasodni a kékvérűek közé Bécsben.
Távol Afrikától is
"(Napóleon) gyakran már három órakor felébredt, és még jóval az öreg Toby, a rabszolga előtt lement barangolni a kertbe (…) A mi jó öreg malájunk szerette „Bonyt”, ahogy a császárt nevezte, hogy mindig a keze ügyében hagyta a kertkapu kulcsát. Senki mást nem részesített ilyen kedvezésben, de a császárnak sikerült teljesen elnyernie az öreg szívét."
A tegnap császárának még Kínából is küldözgetik a drága ajándékokat (vagy csak akkor adták postára a futárnak, mikor még megvolt a trónja?), de már csak annyi ázsiója van, hogy a házigazda szolgája rábízza a kertkapu kulcsát, minden más ügyben mogorva angolokkal kell egyezkednie (pl. egy némileg érthetetlen rendelkezés: nem viselhettek zöld szövetből ruhát - talán hogy mindig ott virítsanak a látképben?). A sors fintora, nem mellesleg a brit parancsnokság elmés ötlete, hogy őrzői közt olyan is akad, akit egykor - mint brit kémet - ő dugott cellába és tartott éveken át olyan körülmények közt évekig, hogy hasonlót csak modern lágerirodalmakban olvashatunk. Na ők voltak csak megvesztegethetetlenek, nem Robespierre.
Persze az ex uralkodónak hatalmas kíséret és pompa is dukál, előkelő társasági élet és hóbortos játékok, mint pl. a trópusi égövben fekvő szigetre hajón szállított jégkészítő gép, vagy az eleven kecskével etetett, szintén odaszállított boa - aznap ez volt a vacsoraasztalnál a téma, átszúrja-e a kígyót a szarva; de még udvari bolondja is volt. (És még sorolhatnám - fogom is.)
1815: egy kiégett dehogy, az Moszkva volt kényszernyugdíjazott, 47 éves világhódító és egy 13 éves kamaszlány (csupán intellektuális!) barátságának naplója ez, elég egyedi a történelemben - talán az is.
Betsy egyik legnagyobb érdeme, hogy memoáríróként megőrizte eredeti, gyermeki látásmódját, ez persze lehet hogy nem érdem, ha történelmi forrásként tekintünk a könyvére, de őszintesége is egyfajta garancia a tárgyhűségre. Még akkor is, ha bevallottan tisztelője, sőt csodálója lett (és maradt) a tábornoknak (ahogy a britek a foglyukat nevezték.)
"…a ló patái felszaggatták a szép pázsitunkat"
- ezzel az idézettel holmi rejtett erotikára is utalhatnék, ám ilyesmi nincs terítéken (nem lesz gyerekpornó, bocs), de azért szépen illusztrálja, ahogy a távoli (ekkor még mindig a Kelet-indiai Társaság kezelésében lévő) sziget békéje szilánkokra tört, mint egykor a porosz birodalom Napóleon seregei előtt. (Félreértések elkerülésére: nem lóháton szállt le a hajóról, de azzal járta a sziget belsejét.)
Bonaparte nem élt behúzott nyakkal, a britek eleinte gáláns vendéglátók voltak, gondolták, egy szigeten már felesleges a szobafogság - persze állandóan kísérték illő távolságból. Úgy élt (kezdetben - ezt hangsúlyozni kell, lásd később), mintha ma egy celeb/vip rab csupán nyomkövetőt kapna a bokájára és luxuskocsit a feneke alá: a hadvezér ugyanis a sziget közveszélyes gyorshajtója lett három lovas kocsijával, gyakran szorítva le az útról a helyi lakosokat és a frászt hozva rájuk lovasmutatványaival.
Olyan is ez a visszaemlékezés, mintha a bakfis Jane Austen jegyezte volna le - emlékezzük vissza, regényei világának úri társaságaiban mennyire távolságtartóan és büszkeséggel emlegették a katonarokonokat, mennyire vértelen volt a háború az ő budoár- és hátsó kiskertnyi világában. És épp ezekben az években jelenik meg A mansfieldi kastély és az Emma. (Nem akarom megsérteni Austen csodálatos életművét egy olcsó viccel, de kortárs regénycímeivel le lehet írni Napóleon kései pályáját is: Büszkeség és balítélet, az angolok részéről: Meggyőző érvek a száműzetésről és végül ez a kis könyv A klastrom titkáról...)
Ám a gyermek naplója (pontosítok: egykori jegyzeteit később öntötte memoárba a szerző) korántsem olyan naiv, mint képzelnénk, és a tárgyszerűséget csak fokozzák a kiadás elég sűrű lábjegyzetei. Kitűnik belőle, a 19. század zsarnokai még úriembernek mondhatók: próbáltak volna meg kivont karddal rárontani Leninre a dácsájában a gyerekek... A tábornok - akár a Terminátor - csillagos ötösre vizsgázott oviapuságból, naphosszat együtt játszott és tanult a brit sipsiricával - ő angolul, a lány franciául. (Mellette persze emlékiratain dolgozott és a látogatóit fogadta, stb., ahogy az a száműzött uralkodók munkaköri leírásában szerepel.)
"Kivételezett személy voltam. Az én szavamra még mondat közben is abbahagyta a diktálást, s utasítást adott, hogy nyissák ki nekem a kertkaput. Engem mindig beengedett és mosolyogva fogadott.
...Napóleon már hónapok óta lakott a szigeten, amikor megkaptuk azokat az újságokat, amelyekben a Csipkebokorban [Balcombék háza] való időzést megörökítő anekdoták voltak. A sok ostobaság között szerepelt egy Montchenu márki írta levél, amely Napóleon és családunk pajkos játékairól számol be, többek között a szembekötősdiről és a kard-afférról, majd azzal zárja sorait, hogy „Miss Betsee” a legrakoncátlanabb kislány, akivel valaha találkozott, s közli azt a keresetlen véleményét, hogy az ifjú hölgy bizonyára őrült."
"Napóleon sokat biliárdozott a kíséretével. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy hogy ő maga vezetett be a játék rejtelmeibe; de én a gyakorlásra ráunva azzal szórakoztam, hogy hogy célba vettem az ujjait a golyókkal , s az volt a legnagyobb sikerem, ha felkiáltott fájdalmában."
Közös fedél alatt csupán hónapokig laktak, míg az angolok felújították a számára kiszemelt házat. De összességében három évig tartott a kapcsolat, majd a család hazaköltözött Angliába. (A két család: Balcombék és Napóleonék későbbi kapcsolata is érdekes - ismét ajánlom a wiklipédia linket a szerzőről.)
"-Önök nemsokára elhajóznak Anglia felé, és itt hagynak engem meghalni ezen nyomorúságos sziklán. Nézzék azokat a roppant hegyeket... azok az én börtönfalaim. Hamarosan hírül veszik, hogy Napóleon császár meghalt."
A tábornok Batsyék elköltözéskor már betegeskedett, a lány is említi, ennek egyik oka az egyre szigorúbb házi őrizet - hiába biztatták az orvosok a testmozgásra, a lovagláson kívül nem volt rá hajlandó, az állandó és túl szoros őrizet miatt. Még az az ötlet is megfordult a fejében, hogy mély árkot ásat magának a sétákhoz, hogy az őrök figyelmétől háborítatlanul tehessen sétákat, a lány beszámolója szerint el is kezdték a földmunkákat...
De szigorodott a házi őrizet más okokból is: eleve a sziget új kormányzó valahogy nem tanúsított kellő megértést a tábornok körülményei iránt: az elődjét 1816-ban váltó Sir Hudson Lowe sokkal szigorúbban fogta őt, másrészt belerángatták egy szökési kísérlet tervezésébe, ami szintén jó ok lett borsot törni az utált rab orra alá: a sziget osztrák követének, Stürmer bárónak a neje afféle kémnői babérokra törve Napóleon bizalmába férkőzött (ha csinos volt, könnyen ment) és rávette egy szökési tervre illetve hogy majd ő eljuttatja üzeneteit Európába. Aztán jól le is leplezték, vélhetően nem kicsit szégyenítve meg Napóleont. A baroness "bevetését" a férj diplomáciai előléptetésével és plecsnikel fizették meg, a "tábornoknak" pedig tovább szigorítottak a kimenőin, akinek ezért egyre romlott az állapota. (Halála okainak fejtegetésébe sem a könyv, sem a poszt szerzője nem megy bele.)
Amire egy zsarnok sosem ér rá: szieszta
"Az apám sokszor számolt be arról, hogy a császár annyira bele tudott merülni a kormányzóval való kisszerű huzakodások részleteibe, mintha legalábbis birodalmak sorsa múlna rajtuk."
Egy biztos: saját éthosza szerint biztosan méltatlan körülmények közt fejezte be az életét. Nem ismerhette Petőfi versét (ha kortárs és francia lett volna Alexander, akkor sem: Bonaparte mélyen lenézte az irodalmat), és biztos nem csak egy gondolat bántotta - de egy hadvezérnek még lóról lebuknia és nyakát szegnie is méltóbb vég mint az övé. Kun Béla meg Rákosi halt meg így száműzetésben, épp csak annyira elfeledve, hogy egyesek talán rásegítettek a folyamatra.
A
téma persze filmvászonért kiáltott, de sikerült jól túldramatizálni: lásd a Monsieur M. vagy az Eagle in the Cagec. alkotásokat... Akkor már inkább ez a könyv. (Vannak egyéb könyves feldolgozások is: Staton Rabin: Betsy és a császár Animus, 2007)
Egyéb:
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)