Kondor Vilmos: A budapesti kém
Agave Kv., 2012, cop. 2010.
magyar / kortárs / regény / krimi / történelmi / kémtörténet
[3 temetés +1 esküvő]
A Kondor-labirintusban krimi- és kalandregény műfajainak útvesztőiben barangolunk általában, ezúttal történelmi regénybe kevert kémtörténetet kapunk. Hősünk ezúttal – 1943 végén járunk – keresztül-kasul röpköd a benácult Európa felett, verekszik, mint egy Terminátor és nyomoz, mint Kántor. Kissé sok az emberfelettiből és kevés abból az atmoszférából, amiért megszerettük Kondor Vilmost illetve Gordon Zsigmondot. Kezd eljamesbondosodni, ami nem tesz jót a sorozatnak.
Nem sorrendben olvastam sajnos, de máskor is feltűnt, hogy még szinte rokkant állapotban is úgy verekszik, mint egy Sandokan. Ha nem lenne az olvasóban egy eleve (A Noir óta) erős szimpátia az újságíró-kopó iránt, egyes részleteknél úgy érezhetné, paródiával van dolga.)
Pazar a szereposztás: Karády Katalin, Kállay Miklós miniszterelnök, Ujszászy István vezérőrnagy, az Államvédelmi Központ vezetője, vagy ott van Kim Philby és Péter Gábor, utóbbi nem kicsit zavaros szerepekben, mondhatom, alaposan meglódult az írói fantázia, a leendő ÁVH vezetőjének életútjából pár állomás még egy Nemerétől is sok volna. (Azt meg egyáltalán nem volt nehéz kitalálni, kiknek is dolgozik az üldözött kém...)
És akkor ott vannak még azok a tárgyi tévedések, elbújva a mellékmondatokban, amelyek a történelmi háttérbe öltöztetett kémregényt pucérrá teszik: 1943-ban járunk és Kondor szerint még nem bombázták Budapestet (valójában már 1942-ben, Móricz halála napján – ’42 szeptember 4-ről 5-re virradó éjszaka), mondanám, hogy satöbbi, de még annyira sem jegyzeteltem, mint Karsai László.
És ez még semmi. A szövegnek se előolvasója, se lektora nem volt, vagy éppolyan rohamtempóban folyhatott a kiadói munka, mint az írásé: máskülönben nem kerülhetett volna bele ilyen fokú slamposság, mint pl. „Gordon először a mutató és középső ujjával igyekszik megfogni a kanalat, majd inni próbál a tányérból, de – miután több leves jutott az ingére, mint a szájába – végül maradt a bal kezénél. Le ugyan nem ette magát, (…)” Khm.
Ezek apróságok, de zavaróak – már ha a szerző elvárja tőlem a figyelmes olvasást. Mert ha nem, akkor nem is kritizálom, béke poraira a könyvtárpolcon. (Ami valószínűtlen, lévén még így is a legjobb történelmi krimi/kémsztori a 'kortárs magyar' könyvtári polcokon.)
De mindez csak morgás volt – érte, nem ellene. Mindig sajnáltam, amikor félre kellett tennem valamiért, annyira izgalmas, pörgő történet. Azért bosszantó, hogy egy kevés pluszmunkával tökéletesebbé lehetett volna varázsolni.
off:
egy másik, klasszikus kémhistória budapesti jelenete - filmen
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)