[You only live twice, 1964] ford. Krasznai Márton
I.P. Coop, 1990
angol / kémregény / ponyva
“You only live twice:
Once when you're born
And once when you look death in the face.”
[3 és fél korsó szaké]
A négy alá jelen esetben nem lehúzás, hanem a kellemes csalódás eredménye: a régi, klasszikus filmek (ide sorolom a Daniel Craig előttiek zömét) gagyisága után (talán egyedül Sean Conneryvel voltak nézhetőek) nem vártam sokat, és az is sokat mondó, ahogy Fleming dolgozott a hírek szerint: másnaposan beleverte a napi penzumot az írógépbe pár pohárka mellől, majd hajnalig mulatott. Ezzel a módszerrel számíthatunk pár sziporkára, de nagyívű regényekre aligha. Utánaolvasott Japánnak, a művészettől a szociológiáig, de a regény kidolgozottsága messze mögötte marad egy igazi keleti kerámiaművész remekének – vagy azt értette félre delíriumában, hogy nemes tradíció szándékosan valami csorbát hagyni a műben, a regény szövetében alig különbözik a színe és fonákja, avagy a porcelánok nyelvén: a kaolint túl sok shaolinnal higította (bocsánat).
Nem tudom, mikor avatta be a közönséget Fleming Bond életrajzába, de most megismerjük a kis James gyerekkorát és családját, azaz korai árvaságát, és bár nem túl sokirányú, de annál ellenállhatatlanabb képességeinek szintén korai kibontakozását a kémszakmában és a nők frontján egyaránt. (Ha jól emlékszem, már 16 évesen túl volt első bevetésein). Főnöke itt nem a Judi Dench-szerű idős néni, hanem egy ősz úr, de a titkárnői, hódoló hölgykoszorú stimmel. Harmincas évei derekán jár Bond, de már kiégett alkoholista, aki nyugdíj előtt áll, és még kap egy utolsó feladatot, egy olyan küldetést, amely felrázza - és nem kavarja! (Bocsánat újfent.)
A kémsztori/krimiszál eléggé odakent, elnagyolt, és ez kiváltképp bizarr módon mutatkozott meg a főellenség, a zsenialitás határán túllépő, már elmeháborodott főgonosz pár esetében. Az akciójelenetek gagyiságáról most ne is beszéljünk, a másnaposan írt részeket alighanem józanon (so)sem olvasta újra a szerző (sem). Ami igazán élvezetes, és fogyatékosságai mellett éppen kellő mennyiségű öniróniával bír, az a japán motívumok sűrű beleszövése a regényszövetbe, a japánok mindennapi viselkedésétől évezredes, porcelántörékénységű kultúrájukig, öngyilkossági hajlamuktól a japán nők gyönyörűségéig – és olykor talán túlontúl állhatatos szerelméig (lásd Aki ragaszkodását Bondhoz a végén).
Tetszetős poén, és ezt nagyon értékeltem, hogy megismerteti a haikuk világával a koka(kóla)mámorban fetrengő, nem kissé öntelt nyugati (és e tekintetben diétázó) kultúrafogyasztót, nemcsak azzal, hogy vendéglátója számos gyönyörű Basho Matsuo költeménnyel traktálja Bondot, aki a lecke részeként maga is ír egyet, ami persze szintén Basho-alkotás.
Kellemes meglepés volt azért is, mert első olvasott James Bondom volt, egyben talán az egyetlen, amit még nem láttam filmen (legalábbis a régiek közül). A "Disney-halálpark" nagy kihívás lehet minden rendezőnek - azt hiszem, fél évszázad után ideje lenne újraforgatni, filmes trükkök végtelen tárházának lehetőségét nyújtja az említett halál-kert. A sok krimipanel mellett azért mégiscsak (hátborzongatóan) gyönyörű Japánt festett nekünk Fleming.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)