Kati Marton: Párizs[Paris: A Love Story., 2012] ford. Csáki Judit
Corvina, 2013.
angol_usa / kortárs / memoár / USA / diplomácia / ezredforduló / magyar származású
[4 párizsi ébredés]
"Péntekenként még mindig azt várom, hogy beront az ajtón és kiabál: „Katika!”, mert a magyar becenevemet használja."
Andrássy út, 1994 nyara – egy kamaszosan boldog, középkorú pár andalog kézen fogva, egyikük itt nőtt fel, a New York-i születésű férfinak csak félig idegen az európai táj, nemrégiben éppen Bonnban volt az USA nagykövete, és amúgy is, az Andrássy út egy kis Párizs, mely város mindkettőjük szerelme. És Párizs, saját magán kívül, mindenkinek megenged, sőt felír, mint egy patikus, még egy szerelmet. Keveset fognak együtt újra itt, Budapesten tartózkodni, de egy év múlva házasságuk is itt köttetik meg, az amerikai nagykövetség belső kertjében.
Magával ragad a boldogságba és a gyászba ez a memoár.
Egy elegáns, finom asszony gyászmunkája ez a kis kötet, megannyi érdekes, magyar és a világtörténelmet tárgyaló kötete után szerelmeibe (és halálukba) enged bepillantást ez a magyar származású (pardon, magyar) nagyasszony.
De nehogy azt higgyük, maszatos papírzsebkendő minden oldala, egy sem az, méltósággal és eleganciával meséli életét, a legmeghatóbb a számomra az volt, mikor vele együtt szembesülünk a zsidó származásával, valamint ezt őelőle mindvégig titkoló szülei válaszával – a témában jártas olvasóknak nem újdonság az ilyesmi, tucattrauma ez már a rengeteg forrást olvasva, de minden egyes alkalommal megérint, ha csak egyetlen sorssal szembesülünk.
Miközben a svéd hős életrajzát kutattam, tudomást szereztem saját zsidó gyökereimről. Egy asszonnyal készítettem interjút Budapesten, akit Wallenberg mentett meg, és aki szinte mellékesen megjegyezte: >az anyai nagyszüleid esetében sajnos túl későn érkezett<. Szóval zsidók vagyunk. Mivel római katolikusnak neveltek, teljesen elképedtem. Úgy tudtam, hogy a nagyszüleim a szövetségesek egyik bombatámadása során haltak meg. Ahogy sok más magyar is – vagyis semmi okom nem volt kételkedni ebben.
Aznap este felhívtam a szüleimet Budapestről. - Miért nem mondtátok el? - kérdeztem apámat. Hűvösen válaszolt és egyáltalán nem akart a származásunkról beszélni, sem arról, hogy ők maguk hogyan élték túl a háborút, miközben a nagyszüleim nem.
- Úgysem értenél belőle semmit – mondta kurtán. - Te amerikai vagy. Fogalmad sincs róla, min mentünk át. Soha nem voltunk zsidók. Nem voltunk vallásosak. Magyarok voltunk.
(p95.)
Megrendítő. És figyeljünk oda az utolsó szóra is: „Magyarok voltunk.”
az első család
Számos történelmi pillant tanúja: jelen van a teheráni túszok szabadulásánál Frankfurt repterén (vigyázat, Ben Affleck filmje e történetnek csak a mellékszálával foglalkozik, az igazi túszok félszázan sok hónapon át igazi túszok voltak életveszélyben, és csak Carter mandátumának lejártakor engedték el őket LINK pável), de mint riporter szemtanúja az '56-osok újratemetési aktusának is a Hősök terén 1989 nyarán. A gyerekek érkezésével rohangálós tévés tudósítóból igazi újságíróvá majd író lesz, szakcikkek, majd a könyvek követik a két gyermek születését.
Mindeközben Kati M. mindvégig elegáns: őszinte, de nem magamutogató, és az egész kötetben nem sároz be senkit – pedig egy diplomata feleség bizonyára tudna mit mesélni –, egyedül az USA egy franciaországi diplomatanőjének jellemrajza csípős, de alighanem megérdemelten, ritka egy szarkavaró boszorkány lehetett ez a Pamela Harrison.
Ha megjött egy külföldi útról, mindig azonnal elvitte egy étterembe
Sosem gondoltam volna, de szívhez szóló, ahogy Holbrooke hosszú udvarlását meséli. Mindig felemás érzésekkel viseltettem a diplomaták iránt, de R.H. talán tényleg a lehető legjobbat akarta kihozni abból a szartengerből, aminek meregetése a hivatása volt... Mint - jó esetben - minden magas rangú személyiség, gazdag jellem lehetett, egy egyéniség, a híradókban mutatott arc mellé most kiteljesedik az olvasóban ez a szikár név, és hangot, múltat, testet kap hozzá, vicces jelenetet éttermekben és kínosakat diplomáciai kerekasztalok mellett, Daytontól Afrika legsötétebb zugáig – utóbbinál talán nem is az AIDS-ben szenvedő gyerekek tábora a legsötétebb zug, hanem egyes afrikai államfők – diktátorok - társasága... Egy ENSZ-nagykövet illetve egy vezető amerikai diplomata feleségének furcsa asztaltársaságokban kellett helyt állni (ülnie), az biztos. (Daytonban egyszer pl. Milosevics és Izetbegovics közé ültette őt a férje, hogy próbálja meg, hátha szóba állnak egymással. - p122.)
„Richard Robert Mugabe elnökkel tárgyal, én egy nemrégiben megkínzott újságíróval, Ray Chotóval találkozom. (Van egy bizonyos szimmetria ezen az úton: Richard a kínzókkal, én a megkínzottakal beszélgetek.)”
(p129.)
Mondtam már, hogy milyen őszinte? Feltárja azt is, hogy bizony ez a tökéletesnek látszó kapcsolat sem volt az, a munkájuk miatt egyre inkább távkapcsolattá vált és lemerült, mint egy aksi, és hogy éppen ő, Kati Marton „rondított bele” még egy megcsalással is... És most jól figyeljenek a Blikk szerkesztőségében, mert egy magyar férfiről van szó, persze név nélkül. De túljutottak ezen is:
„Lehet hogy veszítettünk valamit az ártatlanságunkból, de a következő hét évben közelebb voltunk egymáshoz, mint a megelőző évtizedben. (…) ÉS micsoda megkönnyebbülés fogott el, amikor a következő születésnapomon Richard azt mondta: - Még mindig erősebbek vagyunk, mint a piszok.”
(p142.)
A következő idézetet nem is tudom, Kati Marton újságírói pályájának nehézségeit érzékeltetendő mutassam meg, vagy inkább élete szerelmétől, Richardtól köszönjünk el vele, ha nem is diplomáciai protokoll szerint, de igazán emberhez méltó közvetlenséggel:
- Nem hiszed el, mi történt – dühöngtem Richardnak a telefonba, még a liftből. - Amikor elköszöntünk, Henri Cartier-Bresson nekem esett. Nem két puszit adott az arcomra, hanem szabályosan lesmárolt. - És ahelyett., hogy együttérzőn vigasztalni kezdett volna, fölnevetett. - Ez igen! - Elismerés csengett a hangjában. - Remélem, kilencvennégy éves koromban én is ilyen leszek.
(p146.)
Nem érte meg - ha még emlékszünk a hírekre: Clinton és Obama elnökök jelenlétében búcsúztatták, miután elvitte a szíve 2010-ben.
Remek társaság lehet Kati asszony, szépen mesél, de sosem csak szívhez szólóan, intelligens, ami - mert smink sem létezik rá - az igazi nők szexepilje. Persze le kell mondanunk platykaéhségünkről, mégis csak a globális felső tízezer tagja, a politikai elit legfelsőbb köreibe tartozott második férje, Richard Holbrooke oldalán, és tartozik tán oda ma is. Szóval nem az efféle kötetek íratják újra a modern történelemről alkotott képünket, még ha akad is benne egy-két szúrósabb mellékmondat politikusokról Kissengertől a Bush klánig. (A klán szót én mondom, bár szerintem Kati asszonynak még rosszabb a véleménye róluk.)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)