Diane Ducret és Emmanuel Hecht (szerk.): Hírhedt diktátorok végnapjai
[Les derniers jours des dictateurs, 2012] ford. Barabás József
Kossuth, 2013.
történelem / diktatúra / uralkodó / zsarnok / bukás / 20.század
(csak beleolvastam)
[3 és fél kegyelemlövés]
Inkább csak beleolvastam, de csalódás volt. Felszínes, de ez talán szükségszerű is, ennyire (relatíve) kis terjedelemben foglalkozni a 20. század totalitárius rendszereivel, mert igazából „ők” a főszereplői ennek a könyvnek, nem a vezetői, az afrikai ugrabugra hülyegyerek kényuraktól kezdve a „hivatásos” királyokig vagy államfőkig a világ „civilizáltabb” fertályáról.
Persze mindenki találhat benne újdonságot, én magam is, szégyen ide vagy oda, vannak fejezetei, akiknek „hőseiről” még nem is hallottam ( Hunter S. Thompson tollára kívánkozó karibi kényurak), vagy nem rémlik semmi, pedig kiskoromban akár hallhattam is róluk, mondjuk Aczél Endre stb. rádiós jegyzeteiben…
Tkp. az a fő bajom a kötettel, hogy – általában – elveszik a részletekben (mert vannak nagyon jó fejezetei is), túl sokat mesél a bukások napjairól, sőt perceiről, a lényegtelen részletekről és (megint csak: általában) nem világítja meg eléggé az adott zsarnoki rendszer jellegzetességeit. Persze nem is erre vállalkozott a címében, de azt hiszem ez elkerülhetetlen lenne a kevéssé ismert diktátorok esetében (mert azért ők vannak többségben a kötetben).
A másik: a hazai kiadással nem sokat foglalkozott szerkesztő, egészen ciki, mikor (a franciák írta) fejezetek végén az ajánlott olvasnivalók ill. bibliográfia franciául ajánl szinte minden egyes könyvet, a Kossuthnál nem vették a fáradságot, hogy ezt „lefordítsák”, hogy kigyűjtsenek egy kis magyar ajánlót a hazai olvasóknak (legalább azt magyarul közöljék, ami már megjelent ezekből itthon), legnevetségesebb példája ennek pl., hogy a Hitler-fejezet végén Albert Speer memoárját (Hitler bizalmasa voltam : emlékiratok) franciául ajánlják…
Amúgy tiszteletreméltó a francia szerzőgárda mintegy „önkritikája” nemzeti történelmük balfaszságai ügyében, mikor pl. Párizs maga is zsarnokokat bújtatott vagy épp maga ültettete székükbe őket… És az aktualitásról se feledkezzünk meg: a könyv egyes nevei ma is híradó-témák lehetnek: Rijád és (un)ortodox iszlamista cimborái máig „bújtatnak” pár véreskezű kényurat, természetesen luxus körülmények közt – idézőjeles a bújtatás: ahelyett hogy ezekre a világ csendőrének szerepében tetszelgő nagyhatalmak kilövési engedélyt adnának sőt fejpénzt tűznének ki, ezek a nyugdíjas diktátorok, persze testőrök kíséretében, de szabadon plázázgatnak a nagyvilágban. Némelyikkel akár is össze is futhatunk egy kis dubajozás közben vagy kit tudja, talán a soros genfi autóvásáron. (Talán ők, a nyugdíjas diktátorok megérnének egy külön kötetet is.)
Na de fene sem akart ennyit írni róla. Tkp. nem rossz könyv, csak vannak hiányosságai. Elfér a polcon.
P.S. Könyvajánló, hülye kényurak ügyében:
"Trónszék, villanykapcsolóval:
II. Menelek, 1900 körül Abesszínia császára, a modernizáció jegyében, három villamosszéket is rendelt Amerikából – csak azt felejtette el, országában még nincs áram… Így kettőn továbbadott, a harmadik pedig a trónszéke lett." (Friedman, Thomas: A szenilitás 1000 felejthetetlen pillanata amiből csak 246 jutott az eszünkbe nem vagy egyedül... )
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)