Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel - újraolvasni Weörest
Helikon, 2013.
irodalomelmélet / költészet / író / műelemzés / recepciótörténet
[3 és fél kalózvitorla az elváráshorizonton]
"A mítoszi költemények elméleti bázisát kurrens irodalomelméleti irányzatok, elsősorban a mediális- és a kockázatelméletek adják. A Szüntelen jóvátétel szokatlan módon kortárs lírikusaink egy-egy kötetének fényében villantja föl a weöresi korpusz legizgalmasabb, az olvasót együtt-alkotóvá avató jellegzetességeit."
(a fülszövegből)
Ez kérem tisztelettel, egy szüntelen, és jóvátehetelen, permanens, de konzisztensen metanyelvi percepció fragmentátum. Ha nem fél(te)ném az irodalomtudósi szakmát, azt merném megkockáztatni, hogy egy példás remeke, remek példája a tudományos jassznyelvnek szaknyelvnek, a helikoni argónak, a szakbarbár szakállszőrözésnek, szinte már métát játszanak a metanyelvvel, de mert félem, ámulattal csodálom és ér(t)etlenül hátralépek, úgyis csupán a brancs szakmán belülre szól ez a monolit monológ dialógus-futam, hogy a Weöres-recepció miképpen is revelálódik kontans mód a kortárs (van erre valami szó a Bakosból? á, kurrens!) poétikában.
Vagy valami ilyesmi. Én feladtam, legalábbis egyelőre, már csak azért is, mert az alcímben Weöres újraolvasása szerepel, az meg ugye nem kis falat, hogy az újrázásig eljusson valaki, mondom, hogy szakmai berkek és füzesek kézikönyvtári polcaira való ez a munka, a Helikon ösztöndíjasaitól zsizsegő ligeteibe, az arra hivatott és főleg: felkent hivatásos professzionális olvasók keze ügyébe, ahol talán már nem is értenek a mi nyelvünkön érdem az anyanyelv a köznyelv felülírása szakmai kódokkal. Illetéktelenek számára amúgy is kívül esik itt minden az elváráshorizonton, naív befogadók számára (pl. molyok, civilek: a halandók, na) még nem hajózható vizek ezek – még ha számukra illegitim módon nem is tartom olyan vadvízi kikötőnek Weöres munkásságát, hogy mindenképpen révkapitányokra lenne szüksége az olvasónak. Pláne nem olyanokra, akik, miképpen az indiánosdit vagy varázslósat (stb.) játszó kisgyerekek, még ha csak vécére kéredzkednek is ki, nem bánva, hogy késő is lesz, de csak azért is, saját titkos nyelven kommunikálnak egymás közt.
(Na jó, magyarán: mindössze a túlzásba vitt szaknyelviséget kérném számon a szakmától, mert ez már tényleg szakbarbárság. Ami alig jobb a barbárságnál. És azt is tudom, hiába kérném, mert a szaknyelv integritásuk része, sőt lassan lényege, mondhatni veleje. Márpedig nincs annál fincsibb, sózva, borsozva, még meleg pirítóson tálalva.
Táncdalpanyigai panyigai panyigai
ü panyigai ü
panyigai panyigai panyigai
ü panyigai ü
kudora panyigai panyigai
kudora ü
panyigai kudora kudora
panyigai ü
kotta kudora panyigai
kudora kotta ü
kotta panyigai kudora
panyigai kotta ü
ház panyigai kudora
ü kudora kotta ház
kudora ház panyigai
ü panyigai ház kotta"
Az effajta elfajzott szaknyelviség nem a versélmények, a költészettudományi, filológiai, irodalomtudományi eredmények átadását, ne adj isten, népszerűsítését szolgálja, csupán a szakmai berkekbe bekerülést. A beavat(ód)ás ceremóniája ez, alig több, sajnos. (És ez érvényes száz meg száz másik másik könyvre, kritikára, recenzióra. Bocsi, Artemisz.)
Harmath Artemisz (1979-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)