Theodore Dalrymple: Az előítéletek dícsérete
Az előre kialakított vélemények szükségessége
[In Praise of Prejudice: The Necessity of Preconceived Ideas, 2007] [ford. ?]
Századvég, 2013
angol / kortárs / esszé / filozófia / előítélet
[4 visszafordított távcső]
"Annak elvárása, vágya és színlelése, hogy csupaszon, minden előítélet és előzetes vélemény nélkül indulhatunk neki a világnak, minden helyzetet újként megélve, egyenlő mértékben ostoba, veszélyes és gonosz."
Egy angol orvos-író filozofikus útinaplója és eszmefuttatásai a már nem is annyira ismeretlen földrészről, Új-paradigmákról, ahol az előítélet, kimászva egyfajta lapályból, ahonnan eddig vizslatták távcsővel, és most testközelből szemügyre véve, az előítélet, mint egyfajta előismeretek tára, többé nem valami eredendően rossz és ciki dolog, hanem eleve a vizsgálódás alapja, a puszta nézés helyett a valamit látás kerete, hogy a beérkező infómorzsák ne hulljanak át egy nagy lyukú szitán, hanem megállapodjanak, mint a szél sodorta mag a földben.
Természetesen vitairat is az anarchista, egyfajta szélsőséges liberalizmus ellenében, az „új-karteziánusokkal” szemben:
"Az előítéletek nélküli ember, vagy inkább az, aki annak gondolja magát, először is attól retteg, hogy bigottnak gondolják, másodszor hogy olyannak, akinek túl gyengék a szellemi képességei, nincs egyénisége és szellemi kapacitása ahhoz, hogy saját véleménye legyen – ezért a bölcsesség, de valószínűbb, hogy az ostobaság előítéletnek nevezett morzsáira kell támaszkodnia. Ennek megfelelően minden komoly ember úgy viselkedik, mint René Descartes, bármilyen kérdéssel vagy témával találja szemben magát. Ez azt jelenti, hogy azt a vitathatatlan karteziánus álláspontot keresi, amelyből, és csakis abból kiindulva ésszerű véleményre lehet jutni – azaz olyan véleményre, amely igazán az övé és nem támaszkodik igazolhatatlan előfeltevésekre. Minden kérdésre a választ olyan alapelvekre kell visszavezetni[e], melyek kétségbevonhatatlanok, máskülönben a választ átjárja az előítélet. A magát előítélet-mentesnek valló személy (…) megkésett karteziánus: >Eldöntöttem hogy úgy teszek, mintha minden, addig gondoltam, nem lett volna más, mint csalóka álomkép.<"
A kulcsfogalmat természetesen tágabb értelmében kezeli, mint ahogy azt mi a mindennapokban vagy a szociálpszichológiai szakmunkák nyelvezetéből megszokhattuk. De van olyan provokatív a szerző, hogy mindezeket (a köz- és szaknyelvet) kijavítani bátorkodik.
Szóval elgondolkodtató, az érintettekben minden bizonnyal heves ellenkezést kiváltó utazás ez a kis kötet, bár egyre nem tanít meg: miféle érvrendszerrel tudsz hatni azokra a suttyókra, akik folyton felteszik a vonaton a cipős lábukat a velük szemben lévő ülésre. Mert az ő világképük a legkerekebb. Legkerekdedebb, épp mint egy gömbnyalóka.
Ebbe a vitába a szerző maga is bele-belebukik, hiába a szofisztikált, ügyes esszék, filozófiai vadonba el-elkalandozó szellemi útinapló.
Szóval elő a filozófiai vértezettel, lovagi tornára fel! Az igazság hercegnőjének keszkenője azé a lovagé, aki kibillenti nyergéből a másik világkép sötét lovagját!
Theodore Dalrymple (1949-)
(a képet innen csentem:
standpointmag.co.uk)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)