Saly Noémi: Nekem soha nem volt otthonom...
Krúdy Gyula budapesti életének színterei
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2013.
Egyszer régen, de már a daliás idők vége felé járván, volt egy ember, Gyula, akit kora legdaliásabb férfiújának mondottak a hozzá értők. Történt, hogy egy fiatal, pláne gazdag özvegy állt a házhoz, s ő kiadta addigi szeretője útját, ami nem éppen csöndben történt, lévén a hölgy nem csupán kurtizán és madám ("a magyar kaméliás hölgy"), de ő maga is tollforgató volt. Hogy hogy nem, eldördült még egy pisztoly is, mely megsebezte a hölgyet, Pilisy Rózát, s a hírek szerint a törvényszéki papirosokból egy „CSI Pest-Buda” csapata sem tudott volna mást kiokoskodni, mint hogy bizony nem önmaga ellen fordította a kis bizsupisztolyt, hanem a férfi markában volt a fegyver. Ám a nőben még akkora lánggal égett a szerelem, hogy azt híresztelte, önmagára lőtt. Ezzel el is intéződött volna az eset, voltak ennél akár naponta is véresebb-gusztább bulvárhírek a Duna-parti világvárosban, csakhogy akadt egy szintén szerelmetes bikfic, aki megírta az esetet, mégiscsak az ő szíve hölgyét lőtte meg egy dúvad.
Madame Róza
(forrás)
Akkoriban még minden irodalmi fikció mögött a rögvalót keresték, sokszor nem is hiába, így aztán az eset recepciója szétterült város felett, mint egy abroncsszoknya, ha ifjú tulajdonosnője egy pocsolya felett szökell át – ilyen könnyű ellenséget szerezni magunknak, holtig tartót. Ugyanis másik írónk is Gyula volt, a Krúdy – s ha eddig az első férfiúban hittük volna az ifjú talentumot: az bizony a Pekár volt, leendő közéleti tótumfaktum, sőt a kor daliája, Stróbl róla mintázta Toldi alakját az Arany János-szoborcsoportban. Mai nyelven: egy magát politikusként is kipróbáló Berki Krisztián veszett el benne.
De visszatérve a kázusra: meglett a következménye annak, hogy Krúdy nem bírt parancsolni a tollának, de évtizedekkel később, mikor Pekár ott tett be druszájának, ahol csak tudott, márpedig sok helyütt nyílt erre alkalma mint államtitkár, majd miniszter, vagy éppen akadémikus, meg a Petőfi Társaság elnöke évtizedeken át. Krúdy állítólag sok publikációs lehetőségtől esett el, s ez is közrejátszott abban, hogy a kézirathegyek mellett akkor is befizetetlen számlákat hagy hátra, ha már akkor győz a rezsicsökkentés. (Szegényen sem tetszett volna neki ez a módi, ki is fordult volna az olyan restiből, mely úgy hirdeti magát: itt olcsó a hús leve!, sőt gyanakodva számolgatta volna még a buborékokat a spriccerben, megvan-e mind.)
egy kis Zórád Ernő, csak a hangulat miatt
De csak semmi komolytalanság, Krúdy is mindig halálos komolysággal rúgott be, csöndben, kerülte a duhaj ripacsokat. A bor őt nem megrészegítette, csak álomittassá szenderítette.
A fenti eset csak egyetlen a számos történet közül a gyönyörű képes albumból, mely bepillantást enged a író életébe, sorra véve az író lakhelyeit, ha lehet, régi fotókkal, majd ugyanígy a törzshelyeit, így aztán szinte Zórád Ernőbe karolva járjuk végig a századforduló Budapestjét, a Margit sziget, a Tabán és pesti kerületek, a Nagykörűt kiskocsmáit és luxushoteljeit. Krúdy-idézetek és művelődéstörténeti miniesszék váltakoznak a gyönyörű régi (ff) fotókkal (Zórádot csak a hangulatáért idéztem meg, nem a színpompája miatt.)
A kötet erőssége a képanyag, egyet hiányoltam csak, egy térképet, hogy ne kellejen fejben folyton útra kelni, hogy mi merre is van most, mi áll ennek vagy annak a helyén. Mert a legtöbb megidézett objektum már rég nem áll, sok már Krúdy idejében öreg volt, ha mégis talpon maradt, ledöntötte a világháború, ha az sem, akkor az újjáépítés láza.
A Royal egykor és ma
A láz egyébként főszereplője a kötetnek, hiszen emiatt menekült hotelről hotelre az író, pl. amikor elszerette annak a hoteligazgatónak a nejét, akinél éppen lakott, majd a nő elől is menekülnie kellett, mikor már annak lánya lett legújabb szeretőjévé… (Ez a nem akármilyen férfiúi teljesítmény megérdemel egy nevesítést: Royal szálló, Várady Gyuláné Regina avagy Rezsán, illetve a kis Rózsa Zsuzsi a szereplői.)
Fantasztikus, na. Kell, mint egy spricc szóda, „megnevettetni” a liter bort.
Az utolsó szállás, kényszerlakhely Óbudán
- a kötetet kiadó múzeumnak ma is helyet adó utolsó állomás
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)