Kollár-Klemencz László: Kistehén : felhős
rajz. Igor Lazin
Manó Kv., 2014.
"- Akkor játszunk énlőlektemenekülszöt! - mondta a vadász lelkesen"
Na jó vicceltem, nincs előszó, maga a kis mesekönyv egy előszónyi terjedelmű móka.
Móka, kacagás, égszakadás és felhőhuppanás. Végtelen horizontú mosolygás, pár percben.
Az első Kistehén-opusz (már hogy könyv formátumban), a zene világa után ünnepnap ez a könyvkiadásban, a Micimackó után újabb klasszikusunk született.
Mert a Kistehén a magyar Micimackó. (No jó, ezt a kolleginától loptam.)
A "rokonok" a kötet szereplői: Tetamaci, akit őszintén szólva, nehéz pár szóban bemutatni, Vadász, "aki képes úgy lelőni valamit, hogy annak utána jobb lesz", és Nyúl, "aki képes álló füllel a talpára esni", plusz horkol.
Megy a nóta, a törpöngés, szállnak a papucsok és a felhőpamacsok, ismerkedünk a világgal, ahol "a domb nekünk dudorodik", szóval nem kietlen egzisztencialista kiáltvány, bár benne van az esély, hogy oda fit ki majd az ezredik kötet után. Ja és ha túl kék az ég, nézegesd a pupekodat.
"- De az égről mindig a kék jut eszembe. Ez a velem született hibám.
- Akkor engedd le a kantáros gatyódat, gombold ki az inged és nézd a pupekodat jó sokáig, hátha te így tudsz álmodozni.
Egy kérdés nyitva marad azért: a felhők háton vagy hason úsznak?
Na de el lehet mesélni egy mesét, anélkül, hogy felolvasnánk? Ha meg elmeséled, mi marad belőle?
A végén még visszadobják a közéjük esett felhőt a Kékbe, Tetemaci persze sír.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)