Györe Balázs: A 91-esen nyugodtan elalhatok - Naplóregény
Magvető, 1989 (Madách Irod. Társ., 2003)
„Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy én nem egyszerű olvasója vagyok az Iskola a határon című regénynek, hanem szerepelek is benne.”
(84.)
Ottlik, Hamvas, Margócsy, Csaplár – ők lépnek elő a kollégák közül, persze Ottlik magasan legelöl, vastagon szedve, a Mester pódiumának magasságában, az Attila úti lakásban. (Rájöttem, ezért hát a tabáni séták. Vagy ahogy a telefonban mondta Balassa Péter: „-Itt lakom az Ottlikkal szemben.”) Fel is megyünk hozzá egyszer-kétszer, leülünk a nagyfotelbe, csüccs. (Tényleg, miért nem zarándokhely ma ez a forgalomtól terhelt, kissé mégis zöldövözeti ingatlan? Még koszorú sincs a falon... Nem elég csak kopírozni a szöveget...)
„Még sokáig nem nyitották ki a szájukat a lányok, mikor megcsókoltam őket.”
(62.)
Lehetett volna akár a magyar Zabhegyező is, de bakfis szerzőnk legalább annyit foglalkozik a fütyülőjével, mint Holden a sapkájával (mindkettőt gyűrögetik), így aztán aligha válhatott belőle klasszikus. De inkább olyan ez, mintha Holden feljárogatott volna Kerouachoz, hogy elüldögéljen annak híres vendégváró foteljében, míg vele szemben a pizsamás nagy öreg fogadja hallgatagon – kár, hogy ez a találkozás legföljebb Tom Wolfe hippi iskolabuszában eshetett volna meg, a szülőváros keretein belül aligha. De lám, ennyivel még több is ez a naplóregény az amerikai klasszikusnál.
De elkalandoztunk: a lehetséges szófelhőben ott ködlenek még: Buda, Rózsadomb és Újpest. A „Gorkij-tagozatos” oroszórák, az utolsó pad és az elő női mellek tapizása a strandok gyerekmedencéiben.
 |
 |
 |
 |
Akik szerepelnek még a kötetben (a legcsinosabb osztálytársnőkön túl, persze)
A kötetcím értelmét már csak az ő nemzedéke értheti: mint ahogy azt Csaplárral beszélte meg, a néhai 91-es buszra átszállva már nyugodtan alhattak, amikor hazamentek Újpestre. (a viszonylat talán a Visegrádi utcából indulhatott, és még rá lehetett belőle látni a Vígszínház színészöltőzőinek fényeire esténként.)
De az origó: Ottlik és Buda. Úgy méri magát vele, ahogy csak térképész igazodik Greenwich-hez. Vagy mint kamasz a "fütyülőjéhez".
Ő is idézi valahonnan – ezt most még a könyvtári példányomba belefirkáló sem tudta beazonosítani, de annál sűrűbb igazság:
„Mások szavakra, történetekre, jelenetekre emlékeznek, én csak a saját érzéseimre, és azokból betűzök ki szavakat, történeteket és jeleneteket.”
(52.)
Ha jól érzékelem, Györe egész életműve a szavak és a valóság(ok) átfedésének párharcáról szól, a történések és a történetmesélés pauszpapírja vastagabb-e, hogy az tűnjön valóságosabbnak? Az élet vagy az író ceruzája kopíroz-e vastagabban? (Ld. még "csak vastagodott a fütyink").
Melyik volt előbb, az író vagy a történet?
(via litera.hu)
Korunk klasszikusai mindannyian Ottlik pizsamájából bújtak elő.
"Megnézte, hogy nem gombolódott-e ki pizsamanadrágján a slicc."
Élménynapló ez, sokkal inkább napló, mint regény, akarom mondani, naplónak íródhatott, de mi már regényként olvashatjuk. Az eszmélés, az emlékek kartotékjainak leírása ez (nem véletlen volt édesapja is könyvtáros), mégpedig teljesen részvéttelenül („A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség.” - KD): magáról ír, de szinte ott sincs, már rég nem az, aki egykor volt, mert már nem csak a forgó hiányzik a hajából... (Erre az üstökre illetve hiányára a szerzővel együtt majd visszatérünk még, pl. a Hová mész, Budapest?-nél, amikor is sosem akarják elfogadni az igazolványképét.)
„Gyalog kellett hazamenni. Eszembe sem jutott, hogy útközben megfogjam Kati kezét. Nem tetszett. Nem akartam gyalogolni vele. Nem voltam szerelmes a társamba. Ma, ha módomban lenne, végigbandukolnám vele Újpestet, hogy megtudjak valamit tőle gyermekkori magamról.”
(51-52.)
Györe Balázs (1951-)
(A neten egyszerűen nincs fiatalkori képe...)
[4]
A sorozat apropója:
2015
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)