Marek Šindelka: Hiba
[Chyba, 2008]
ford. Barna Otília
Európa, 2011
[három és fél léggyökér]
"Ez a virág baljós helyeken sarjad. A virág azokat a helyeket jelöli, ahová a sátán lépett, mikor végigment ezen a világon!"
Vannak vadászok, akik vadorzók lesznek, katonák, akik zsoldosok, bábák, akik angyalcsinálók, és vannak botanikusok, akik ritka, védett virágok begyűjtői – akik orchidearablásra, virágcsempészésre adják a fejüket. Ilyen emberré lett főhősünk, Kryštof Warjak is, aki azonban úgy járt, mint egy C-kategóriájú, szörnyes-emberevős hollywoodi filmekben a rossz fiú, aki kiszabadítja a gonoszt: saját teremtménye falja fel őt. Illetve nem is teremtménye (és nem is véletlenül, de erről később), mert ez a virágformájú élősdi egy eddig ismeretlen parazita, és bár réges-régi feljegyzések beszámoltak róla, a tudomány ködös mítosznak tartja a létezését.
Kryštof egyik titkos beszerzőútja során bukkant rá, egy halódó macska még élő testéből kellett kitépnie egy koromfekete virágformájú valamit. A virág minden átmenet nélkül rögtön olyan pókhálószerűen finom gyökerekben folytatódik, amely az élő húsba eszi be magát. És mozogni is képes - félúton van a növény és az állat evolúciós rendszerében, ha pedig a környezetében megsebesül valaki vagy valami, ő azonnal beleeszi magát a sebszájak közé - halálos a csókja.
"Az apró, becsukódott virág teljesen beleveszett az éjszakába. Fekete volt, mint a szén. Egyenesen a sebből nőtt ki."
Kryštofra később hasonlóképpen fognak rátalálni, az ő testét is átszőtte már ez az igéző parazita, majd – természetesen, kötelező thriller-elem - a boncoláson továbbterjed másokra is.
Lem titokzatos, szörnyeteg óceánja jutott eszembe róla, talán csak mert hiányosak az ismereteim a sci-fi-klasszikusok terén, de ez annál gyengébb mű, a kötet első harmadában majdnem feladtam, mintha a szerző elvárná tőlünk a kötelező, kitüntető és elnéző figyelmet, mintha ez járna neki... (beh' sok könyv van így!) Majd jön ez a néha bizony megmosolyogtató horrorelem, a kúszó, sziszegő fekete halálvirág.
(a képeket csak úgy loptam a netről,
ha felismerni véled a környezetedben ne rémülj meg, csak illusztráció...)
Kryštofról a végén megtudjuk, saját maga vágja fel a sebét és kínálja meg testével a virágot, nem gyenge rész, kiváló filmalapanyag lesz, úgy érzem.
De nem tudom komolyan venni, nem állnak fel tőle a szőreim (hogy direkte suta legyek, mint olykor maga a szöveg), kissé olyan, mintha valami horrormesében egy hőgutától szenvedő üvegház kezdene ámokfutásba... amiben kitenyészik egy mérges virág, ami aztán megtorolja a nemesítőjén s mind az összes oltványon a baját, hetedíziglen... Hülye mese lenne, de alig kevésbé üres, mint ez a mérges fekete virág-sztori, ami minden életet elpusztít maga körül több méteres sugárban, és közben megállíthatatlanul terjeszkedik, mint egy dühös tarack.
Persze nem egy sötét sci-fi ez, de nem is csak krimi (mert virágcsempészek, fejvadászok és orgazdák is feltűnnek benne, a posztszovjet maffiáról nem is beszélve), inkább mindebből egy kicsi. Plusz az árvízben tocsogó Prága regénye is, biológusoknak pedig egyenes kötelező, úgy és olyanokat ír a növényekről - egyrészt igazi botanikai kuriózumokat is említ, másrészt egy borzongató japán legenda a regény alapötlete: egy lecsúszott daimyo, egyszer régen, még az "Eikyó korban" (?) harakirit követett el, mert a ritka virág, amire a vagyonát áldozta, elpusztult... Majd amikor felfedezték a holttestét, a virág mégis élt...
És a húsfaló virágból - így meséli a regény - divat lett a régi Japánban, sőt testékszer a dekadens arisztokraták világában, saját testükből virágoztatták ki a gyönyörű parazitát, de sikkes volt belehalni is, a legédesebb halál volt a bónusz, aranylövéssel felérő halál volt ez, édes, kába álomba merülést hozott el gazdatestének a virág, ám mikor túlontúl divatba jött, a kormányzat üldözni kezdte, majdnem ki is pusztult, megint egyetlen család nevelgette titokban, az utolsó példányra bukkan rá hősünk.
Illetve lehet, hogy nem a legutolsóra... Ismét fimre kívánkozik a regény sokat sejtető záróképe, ahogy az éppen fürdőző Nina hasában megmozdul a magzata...
Fantasztikus egy mese, összességében mégsem nyerte el a tetszésemet, hol misztikába fulladó, hol pedig túlhabzó szóképekkel terhes szöveg (olykor meg egyeneses érthetetlen volt), igaz, ritkán, nagyon ritkán viszont bravúros, de ez csak pár oldalnyi véletlen ajándék - amikor pl. Andrej, egy másik főszereplő (avagy Vrána úr, mert kissé skizo alak) afféle zombivá lesz: mérgezett, önkívületi állapotában vele együtt érezzük, ahogy lebomlik a teste majd sejtről sejtre újjászerveződik, immár mint egy vírushordozó gépezet - vagy valami ilyesmi (p127-134.) Vagy amikor a síró fémek zaját tölti meg borzongató jelentéssel:
"A vasút lélegzete. Vágányok sípoló suttogása. Hosszú hullámzás. (…) A fémek titkos nyelve ez. Ezen a nyelven beszélnek a tárgyak és a gépek. Megvitatják egymás között, mikor támadjanak az emberre. Például a körfűrész néha azt suttogja, hogy félreharap a következő farönknél, és lenyesi az őt megállás nélkül tápláló férfi karját. A sínek azért sisteregnek ilyen gyönyörűen, hogy a vágányok közé csalogassák a gyerekeket. (…) A köszörűkő alatt a kasza a vádli puhaságáról énekel."
Első kötetnek mindenesetre figyelemreméltó.
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)