Jack London (1876-1916): Alkoholmámorban...
[John Barleycorn, 1913] ford. Bartos Zoltán
Alinea, 2012.
[4 'mégegypohár']
"…mindenütt John Barleycorn segített hozzá, hogy összebarátkozzak az emberekkel és mindent megtudjak felőlük. Majd eljön az a nagyszerű kor, amikor John Barleycornt a többi barbár szokással egyetemben száműzik az életből, de akkor más intézményt kell teremteni a kocsma helyett más gyülekezőhelyet kiagyalni az emberek számára, ahol idegenek összebarátkozhatnak és megtudhatnak mindent egymásról."
A magyar cím és a borító sugallatával szemben nem egy leszokás a fő története ennek a memoárregénynek, hanem a RÁszokás. Hősünk, a kis Jack már ötévesen beleiszik apja vödörnyi sörébe, 7 évesen már túl van a boros részegségen és ilyen edzések után szinte alig meglepő hogy kamaszkorában már tengerészeket iszik asztal alá. Szóval kihagyja a gyerekkort, korán férfivá érik, ennek színtere természetesen a kocsma: de mint az idézetből is látszik, a társaságot kereste itt és nem az italt.
JL egyrészt rendkívüli szervezettel s ami fő: májjal bírt, máskülönben igen korán elvitte volna a Sárga Sátán (ez a könyv korábbi magyar kiadásának címe), másrészt érett felnőtt koráig csak brahiból iszik, mert a többiek is azt teszik. De megvan nélküle is, sőt a szöveg legaranyosabb sorai azok, amelyekben a cukorkaboltban vett édességekkel elbújik egy jó könyv társaságában a hajón. (Aztán dolgozik még sokfelé, a legkeményebb és legalantasabb munkákat végzi éhbérért, ezek a részek egy korrajz remek illusztrációi.) Szóval még nem alkoholista: feltűnt, hogy csak akkor lesz rabja az italnak, amikor hajszolt fiatal kora után megállapodik mint író és rendszeres életet kezd élni: korán kelés után délig megírja a napi penzumot, majd jöhetnek a jól megérdemelt jutalom falatok kortyok.
Soha nem ízlett neki a sör, a bor néha, a whiskyvel pedig megtanult csínján bánni, igaz elég későn: mikor egy politikai kampány és az ahhoz csatolt ingyenpiálás keretében litereket ivott meg és végezte majdnem a temetőben. Nem volt függő, hosszú időszakokat „kibírt” nélküle, de ez rossz szó, mert nem is hiányzott neki, trógerkedés, hajós munkák során is magtartóztatta magát vagy élte a diákok józan életét (tudom, ez ma oximoron), pl. inkább villamosjegyre spórolt, hogy randira vihessen lányokat stb.
De aztán idővel, írói karrierje kezdetén rákapott a puncsra és a koktélokra, és ezt a démoni kapcsolatot, az addikció kialakulását remekül, szinte csáthgézai alapossággal mutatja be.
A legvége kissé didaktikus, (le)nevelői szándékú, és kivételesen nem mondom, hogy kár vele próbálkozni, mint hasznos olvasmánnyal érintett célszemélyek számára, mert egyrészt korunk beérte az övét, mikor is már a kamaszokat fenyegeti (újra) az alkoholizmus (ld. brit fiatalok) másrészt őszinte és a fiatalok nyelvén beszél, ennyiben remek szöveg, kortalan, az ne vegye el senki kedvét, hogy én néha kissé untam, mert azért annyira nem brilliáns próza, sokat hezitáltam, 3,5 vagy 4 csillag-e.
De csak pozitívan! Töltsünk mellé egy unikumot! :)
(Valamit tud a könyv: az olvasás napját teljesen absztinensen töltöttem – de talán csak mert régen tankoltam fel a Bohémia sörszalonban…)
ps.
Egy másik hungarikum: JL szövegében felkaptam a fejemet, amikor Tokajról ír – nos: az 1848-as emigráns huszártiszttől, Csomortányi Lajostól, a kaliforniai borászat egyik megteremtőjétől JL vásárolta meg az az ő kaliforniai Tokaj pincészetét és házát. (p225. – szerkesztői lábjegyzet)
fiatalon
..és a Könyvvizsgálók szerint
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)