Havas Ágnes: Ági és Juci emlékei a deportálásról - "elmondom hát mindenkinek"
Sanoma Media Budapest, 2014
"1944. május 14.
Megindul a magyar zsidók tömeges deportálása az auschwitz-birkenaui haláltáborba. Az első transzportok elindítása és július 9. között 437 ezer zsidót visznek el, akiknek túlnyomó többsége a gázkamrákban leli halálát." (holokauszt kronológia)
"Havas Ági és Juci 1944. július közepén érkezett meg egy transzporttal Magyarországról Auschwitzba. Tizenhat évesek voltak, és egypetéjű ikrek lévén, nagyon hasonlítottak egymásra. A két kamaszlányt az érkezést követő válogatás során egy nagyon jól öltözött SS-tiszt - mint később megtudták, dr. Josef Mengele - félreállította a szerelvény mozdonya elé, édesapjukat és nagymamájukat viszont rögtön a gázkamrára ítéltek sorába irányították."
(fülszöveg)
„Július elején, nem emlékszem pontosan, melyik nap került sor a Pest környéki zsidók deportálására. Ez volt a tömeges deportálás utolsó hulláma. Bennünket, aput, nagymamát, Jucit, a testvéremet és engem akkor vittek el. Arra ébredtünk, hogy a házunkat csendőrök veszik körül. Egy közülük az öreg almafánkon ült. Csak néhány órát adtak, hogy összekapkodjunk valamit, ruhaneműt, ennivalót, amit magunkkal vihettünk."
(H. Ágnes)
apjukkal a kertben
(a másként nem jelzett képeket a kötetből fotóztam)
Nem sokat lehet mondani a rettenetről - hadd beszéljen a túlélő, aki kénytelen mások: apja, húga, nagynénjei helyett tanúskodni.
A két ikerlány Rákosszentmihályon nőtt fel, anyjuk tisztviselő Pesten, apjuk műfordító, majd nyelvtanár: legalább négy nyelvből fordított. A nyugodt kisvárosi miliő miatt éltek itt, életminőségben kissé felülreprezentálva a környék átlagát:
"Volt néhány eredeti festményünk is. Ezek apu szobájának a falait díszítették. Ez a szoba efféle "tisztaszoba" jellegű helyiség volt, senki nem használta rendszeresen, apu sem, csak vendégeket fogadott ott. A falon lévő képeket a látogatóink általában érthetetlen, zagyva szörnyűségnek tartották. Kortárs, akkor modern művészek képei voltak. Emlékszem egy Csók István akvarellre, tavaszi fákat ábrázolt, harsány színekkel. Ez a kép különösen elborzasztotta a látogatóinkat."
A zsidó vallást egyáltalán nem tartották ("karácsonyfánk minden évben volt, apu ezt népszokásnak tekintette"), csak a lányok kóstolnak majd bele a héber tanulásba, de "kinövik". Nagyanyjuk élt még velük, vezette a háztartást - igazi családi idill volt 1944-ig. Leszámítva apjuk munkaszolgálatát, de túléli. Anyjuk betegségben hunyt el alig valamivel a deportálások előtt - ő legalább nem szembesült azzal, ami a többiekre várt. A két lány csak Mengele kísérletezése miatt maradt életben, pontosabban ezért különítették el őket, a szerencse ahhoz kellett, hogy túléljék ezeket a kísérleteket.
Magában az auschwitzi komplexumban, pontosabban az egyik Birkenau lágerben négy hónapig raboskodtak, utána egy valódi munkatáborba szállították őket, Weisswasser iparváros egyik szerelőüzemének futószalagja mellé, ahol nagyságrendekkel emberibb körülmények közé kerültek. Pár vérvétellel megúszták Mengele gyakran halálos kísérletezéseit.
"Magyar zsidók szelekciója. A kép jobb szélén Mengele cigarettázik"
(via degob.hu/az SS-orvosok)
Kitűnők
"Számunkra természetes volt, hogy minden könyv, amiről az iskolában tanultunk, megvolt otthon. Ma is emlékszem, mennyire elcsodálkoztam az elemi iskolában, hogy sok osztálytársuk családjának egyetlen egy könyve sem volt, még egy Petőfije sem."
Kuno selejtjei
"Az új iskola ahová kerültünk, államilag támogatott katolikus polgári iskola volt, nagyon szigorú szabályokkal. ... Az osztályfőnökünk, Erzsike néni, egy fiatal, magyar szakos tanárnő, jól tanított, és megértő volt. ... A matematika-tanárnőnk is jó volt. Rendkívül gyenge, műveletlen tanárnő tanított viszont bennünket történelemre. Ezt akkor, gyerekként is pontosan meg tudtam állapítani. Nem ismerte tisztességesen a magyar történelem tényeit sem, a világtörténelemről nem is beszélve. Hazafias, irredenta frázisokon kívül más nemigen telt tőle."
Kislányok, sárga csillag, uzsitáska megvan?
"Sorban hozták a zsidótörvényeket. A közvetlen környezetünkben az iskolában, az osztályunkban nemigen éreztük az antiszemitizmust. Úgy rémlik, csak hárman voltunk zsidók az osztályunkban. … Apu azonban egyre ritkábban kapott fordítást a kiadóktól, mert zsidó volt."
Majd kinövik
„A bibliai történetekből sokat ismertük, de számunkra éppúgy a mesék birodalmába tartoztak, mint a görög mitológia. … Nem ismertük a zsidó ünnepeket, nem tartottuk őket. Karácsonyfánk azonban minden évben volt, apu ezt népszokásnak tekintette. … Később hittanórán meg kellett tanulnunk héberül olvasni, … Érteni nem kellett őket, csak olvasni. Én sem értettem, de olvastam héberül az imákat. … Apa türelmesen vette tudomásul a megtérésemet, és lényegében nem reagált rá, megmosolyogta. azt gondolta, hogy majd kinövöm. Igaza is lett. ez a nagy vallási felbuzdulás nem tartott nálam sokáig, talán egy-két évig, de lehet, hogy ha apu lebeszél róla, tovább tartott volna."
"Nemzeti"
„Apu elvből nem ment olyan színházba, amelyik kizárta tagjai közül a zsidó művészeket. Ezért nem voltunk egyszer sem a Nemzeti Színházban, sem az Operában ezekben az években. Mind a kettőt csak a felszabadulás után ismertük meg."
Keret
„Aput is behívták munkaszolgálatra, szerencsére itthoni, hazai szolgálatra. Az egész család rettenetesen aggódott érte, anyu különösen. Néhány hónap múlva boldogan tudtuk meg, hogy leszerelték, hazajöhet. Emlékszem, hazatérve semmit sem beszélt arról, milyen nehéz körülmények között, milyen nyomorúságosan éltek, hol dolgoztak, milyen megaláztatások érték őket. Azt mesélte mosolyogva, hogy az egyik műveletlen, de nem rosszindulatú keretlegény, látva, hogy ő, ha egy kis szabadideje van, leül és az otthonról magával hozott könyveit olvasta, megdicsérte, mondva: ’Ez egy szerény, csöndes, jámbor zsidó, aki ha lehet, rögtön leül, előveszi az imakönyvét és imádkozik.’ Apu nem imádkozott, Platónt olvasott görögül. A keretlegényt a számára idegen, görög betű vezette félre, azt hitte, hogy apu a héber imakönyvét olvass szorgalmasan. Apu természetesen meghagyta ebben a hitében."
Megcsillagozva
"1944. március 19-én, vasárnap délelőtt az iskolában ültünk. A zsidó gimnáziumban szombat helyett vasárnap volt az oktatás. Óra közben bejött az osztályba az igazgató, és azt mondta, hogy mindenki azonnal menjen haza. ... A mi házunkat is kijelölték csillagos háznak, és beköltöztettek hozzánk három zsidó családot. Áprilisban megkezdődött a vidéki zsidók deportálása. … Ezekben a hetekben egész nap otthon ültünk, ha tudtunk, olvastunk, és amíg a rádiónkat el nem vették, azt hallgattuk."
'Kertmozi' a téglagyárban
„Az állomáson kakastollas csendőri felügyelettel bevagoníroztak bennünket. Innen Budakalászra, talán Békásmegyerre szállították a szentmihályi zsidókat a gyűjtőgettóba, a téglagyárba. … A lent futó HÉV-sínekre állt be az a marhavagonokból álló szerelvény, amelybe bevezényeltek minket a csendőrök, amelyik innen Auschwitzba szállított minket."
A rákosszentmihályi zsidóság pusztulása (via Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye – VI. deportálási zóna)
Rákosszentmihályon nem állítottak fel elkerített gettót, hanem május folyamán csillagos házakat jelöltek ki a helyi zsidók számára. Ide költöztették néhány környékbeli község, például Rákoshegy zsidó lakosságát is, de sashalmiak is kerültek Rákosszentmihályra. Neufeld Jozefint például Sashalomról hurcolták el: „csendőrök kíséretében gyalog vonultunk Rákosszentmihályra. A csendőrök előzőleg megfosztottak összes értéktárgyainktól, pénzünket is elrabolták.” A Rákosszentmihályon tömörített zsidókat június 30-án átszállították a budakalászi gyűjtőtáborba. Büchler Erzsébet beszámolója szerint a kísérő csendőrök rendesen viselkedtek a zsidókkal, „hogy hova visznek, azt nem mondták, csak nagyon sajnáltak és az egyik azt mondta, hogyha tudna még az élete árán is megmentene.”
A 36 éves textilüzlet-tulajdonos ekkor még nem tudta, hogy mindez mennyire nem jellemző a csendőrség általános magatartására. A budakalászi téglagyárban azonban kétségbeejtően hamar nyilvánvalóvá vált az egyenruhások hozzáállása. Az 50 főnyi, Almássy (vagy Almási) őrnagy vezette, részben Debrecenből ide vezényelt csendőralakulat és körülbelül 10 főnyi SS-legénység brutálisan bánt a fogvatartottakkal, gyilkosságok is előfordultak. A csendőrök itt is elsősorban értékek után kutatva kínozták, ütlegelték a zsidókat, akinek többsége fedél, élelem nélkül, a legelemibb tisztálkodási lehetőségektől is megfosztva töltött itt napokat. A peremtelepülésekről Budapestre vagy a fővárosból a környékbeli községekbe utazó keresztények ezrei a vasúti töltésekről saját szemükkel látták a téglagyárba zsúfolt zsidók nyomorúságát. Az ott történtek sok embert megráztak. Márai Sándor író szintén tanúja volt az eseményeknek. Július 4-én ezt írta naplójába: „Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták között, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állnak gépfegyverrel. Mindezt látni kell, elbeszélés nem ad képet a valóságról.” Budakalászról július 6. és 8. között indultak a deportáló vonatok Auschwitz-Birkenauba.
Tschüß, Kinder, ich bin Doktor Mengele!
„A testvéremet és engem megkérdezett egy SS-tiszt, hogy ikrek vagyunk-e. … Igenlő válaszunk után mindenki mástól különválasztva, kiállított bennünket a mozdony elé.
Aput és nagymamát az öregek közé küldte. Másnap mondták meg nekünk a régi foglyok, hogy ez volt az azonnal a halálba irányítottak sora."
Lehull az ékezet
„Az én számom A-9747 volt, Jucié, a testvéremé A-9748. Ettől fogva ez a szám lett a nevünk."
Made in Drittes Reich
„A szappanra [nem amit ők kaptak, hanem amit a rabokból gyártottak] rá volt írva: RIF, azaz rein Judenfett – tiszta zsidózsiradék."
Mesélő cipőnyelvek
„A dolgunk az volt, hogy egy körülbelül 6-8 főből álló munkacsoport tagjaként az elénk ömlesztett rengeteg cipőt megtisztítsuk, kiválogassuk, összepárosítsuk. Ezek a cipők az újonnan befutó transzportokban érkezettek cipői voltak. Egy részük a fürdőből, a 'Saunából' került elénk, a cipők másik, nagyobbik része krematóriumból. Ennek a munkának megrendítő élménye volt az, hogy amikor egyes cipőkből fényképek kerültek elő, kis családi képek, mosolygó, vidám gyerekek, fiatalok, öregek, asszonyok kisgyerekkel a karjukon, férfiak fiaikkal, lányaikkal az ölükben. Mi pedig tudtuk, hogy azoknak a többsége, akiket a képek ábrázolnak, már nem él."
"Cipőhalmok szortírozása Birkenauban"
(via fuckyeahwars.tumblr)
Hajnali lágerabszurd - halálmars:
„Azok, akik a lágeren kívül dolgoztak, kivonultak a kinyitott lágerkapun keresztül. A kapu mellett egy emelvényen a láger zenekara (fogoly zenészek, főleg vonósok) játszott az egész kivonulás alatt. Általában könnyebb, vidám, klasszikus darabokat játszottak, pattogó ütemű mazurkákat, menüetteket, Strausst, Mozartot, Mozartot, Schubertet stb. A felkelő nap fényében a zeneszó mellett egymást követő kommandók zárt menet olyan volt - ezt akkor is így gondoltam -, mint egy abszurd film jelenete."
Lágerszleng
„Emlékszem olyan foglyokra, akik egy idő után feladták, elhagyták magukat, apátiába estek. … Szegények hihetetlenül gyorsan tönkrementek, csonttá fogytak, legyengültek, nem lehetett rajtuk segíteni, menthetetlenné váltak. A magyar foglyok muzulmánnak nevezték az ilyen foglyokat. A szó a német Muselmann magyarosítása volt."
Birodalmi diéta
„1945 elejétől kezdve egyre csökkent az élelmiszeradag, amit kaptunk. Decemberben egy nagy karék kenyeret még 12 részre osztottak fel. ez azt jelentette, hogy körülbelül 20 deka kenyér jutott egy főre. Január elejétől 16 részre, márciustól már húsz részre vágták ugyanazt a kenyeret, … a meleg étel, a napi körülbelül fél liter leves egyre rosszabb, hígabb lett. Decemberben még céklalevest ettünk, benne elég sok céklával, néha egy-egy húsfoszlánnyal. … Áprilisra már csak néhány szelet marharépa úszkált egy tányér meleg vízben."
Szabadulás
„Május elején … azt hallottuk, Hitler meghalt, öngyilkos lett. … Egy-két nap múlva egy reggel elmaradt az Appel. Egyszer csak megjelent a lágerkapu előtt a gyár főmérnöke, Dörner úr, egy sereg francia férfival együtt. Kinyitotta a láger kapuját. Rövid beszédben közölte velünk, hogy az SS-felügyelőnők az éjjel elhagyták a lágert és gyárat, megszöktek. Bejelentette, hogy ettől kezdve szabadok vagyunk. … Szédültem. Tudtam, hogy nem a gyengeségtől, az éhségtől szédülök, hanem attól a tudattól, hogy végre szabad emberek vagyunk."
Vissza az iskolapadba, érettségizni
„Akkor éreztem, hogy most már majdnem otthon vagyunk, hogy hogy az otthoni vidékekhez közel fut már velünk a vonat, amikor az első virágzó akácfákat megláttam. Németországban, Weisswasserben és Csehországban sehol sem láttunk akácfákat. Ezek a napsütésben virágzó akácfák az otthont jelentették."
Osztályfőnök
„A tanáraink közül az osztályfőnökünk, Sári néni odaveszett Auschwitzban. Velünk egy időben deportálták Újpestről, a családjával együtt. Ötvenévesnél idősebb volt, be sem kerülhetett a lágerbe."
Csonka évek
„Az utolsó két év mindenki számára csonka év volt, … A tanárok segítettek felkészülni az érettségire, hogy a lehetséges maximumot pótoljuk."
Fahrenheit 451: kerítés vagy könyvtár?
„Júniusban elhatározzuk, hogy megnézzük, mi van Szentmihályon. … A ház melletti fásszínben, ahol a téli tüzelőt tartottuk, megtaláltuk a Nyugat, a XX. század és más folyóiratok néhány siralmas állapotban lévő példányát. Az egyik nagyon egyszerű szomszéd, akivel találkozunk, elmondta, hogy a sok könyv mentette meg őket a télen a fagyhaláltól. Büszkén tette hozzá, hogy nézzük csak meg, a fakerítést azonban sikerült megmenteniük. Ők sem tüzelték el, és másoknak sem hagyták."
Egyetem
„…július elején az érettségire készültünk, és azt latolgattuk, hogy melyik egyetemre jelentkezzünk… Apura gondoltam, aki azt mondta, amikor a középiskolába való jelentkezésről vitatkozott a család, hogy mire érettségizünk, már mehetek majd egyetemre. Igaza lett, ő sajnos már nem érte meg."
Egy sors(talanság)társ
"A közben hazajött Gráciával* részben egy szakra jártunk, de másodéves volt, és görög szakos a latin mellett."
[* Kerényi Grácia, akivel egy időben egy blokkban raboskodtak Birkenauban, ahová K.G. egy katolikus ellenállási csoport tagjaként került, ő ’politikai fogoly’ volt]
a szerző 2005-ben elhunyt ikerhúga, Judit egyetemi éveiben
A könyv végén, lezárva a tulajdonképpeni memoárt, Havas Ágnes megemlékezik a kárpótlási folyamat buktatóiról: látva, hogy számos túlélő egyszerűen nem tudja kitölteni a bizony túl aprólékos kérdőíveket, ők maguk is (ikerhúga még sokig élt, 2005-ben hunyt el) csatlakoztak és segítettek a megmaradottak felkutatásában és adatait beszerzésében. (Elég gáz, hogy a németek olyan adatokat követeltek a kárpótlás igényléséhez, melyekről egy egykori rabnak elvileg halvány fogalma sem lehetett, pl. hogy mi volt a neve az őt foglalkoztató üzem igazgatójának, vagy egyáltalán, hogy volt pontosan - sok rab azt sem tudta, hová szállítgatták őket.)
Havas Ágnes (1927-) fiatalon
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)