A fenti "barlangrajz" Takaró Mihály nemzetes rétor és poéta uram eleddigi két verseskötetének egybegyúrt szófelhője (amúgy is sok verset átvett maga is az elsőből a másikba).
[bréking:
a szófelhő elveszett, a netről csak ilyen silány minőségben tudtam visszamenteni]
Ecce homo novus. Az ember, aki úgy mert verset írni, hogy közben a Nyugat c. folyóiratot "kis zsidó lapnak" titulálja, de közben például rímet lop a kis zsidó lapba is oly sokat publikáló K. Dezsőtől. Egyik sem baj persze, volt zsidó a lap élén és a lapban is dögivel, meg aztán relatíve kis lap is volt, mit tagadjuk, jobban fogyott nála Tormay Cécil és Herczeg Ferenc, és a szabad véleménynyilvánítással sincs semmi baj, ez a véleménye, mi is őszinték leszünk ővele.
Íme hát Takaró uram, az ember, akit egyazon napon tüntettek ki azzal az íróval, akinek Takaró szerint meg kéne tanulnia magyarul. Íme az ember, aki olyan őszinte, hogy versben vallja meg a utálatát is. Az ember, aki kollégaként egyaránt megszólítja K. Imrét, Gyurcsányt és József Attilát. Aki önnön magyarságától erektál, és a szerinte áruló írástudókat hol "tintabitangoknak", hol féregnek becézi - bár ez utóbbi alighanem a nemzettest teljes liberális féregnyúlványára vonatkozhat.
Beköltöztél. Nemesbe - féreg.
Addig élsz csak, míg én is élek!
Ezt annyira találónak érezte Takaró, hogy - több más versével együtt - ezt is átemelte második verseskötetébe. (A Kánaán felé-ből - Püski, 2004 - a Csönd-parázson szóforgácsok-ba - Masszi, 2007.) Ezzel a a „mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket”-féle alapvetéssel persze tökéletes reflektálás a Kornis Mihály-féle bonmot-ra, de ezzel ezt a témát le is zárnám, vagy őket össze, hagyjuk, ki kívánja vissza a rendszerváltás éveinek közbeszéd-színvonalát.
Mint kitűnik a hetedikes biológiai példatárba is felvehető idézetből, poeta doctusunk szereti a parazita-gazdatest metaforát, lefordítva: a magyar történelemben lezajlott zsidó asszimilációt ő aligha taníthatta a katedráról egyfajta szimbiózisként, annál inkább parazitizmusnak.
Miképp himnuszunkban "az üldözött felé ... Kard nyúl barlangjában".., az ő gondolkodási központja alighanem a barlangos testének mélyére húzódott vissza, onnan partizánkodik ezekben a versekben, elveszítve a az időérzékét, mint a még a háború lefújása után is küzdő japán katona.
Menekülés Ninivéből
Nagyvárosi
pocsolyabecsületű
tintabitangok után
engedj Uram
tengermély
tisztaságra vágyva
manna-szegénységet
felkutatni
(…)
Tintabitangok: milyen remek szó, lehetett volna klassz gyerekvers is belőle. De csak a szokásos ámokfutásra, farizeus erkölcscsőszködésre tellett tőle.
De még hátra van a best of Takaró - de annyira jó, hogy kettő best of is akad tőle:
K.I.
Azt mondják: magyarul írogatsz.
De, Imre, ha nem akarsz már most
emlékeinkből kihullni,
barátkozz meg a gondolattal:
szép nyelv, nem késő megtanulni.
Demokrácia itthon
Nem gyűlölöm őket.
Kötelességem
nem gyűlölni őket.
Nem szeretem őket.
Jogom van
nem szeretni őket.
Na jó, nem csupán a nemzet tölti ki szellemi panorámáját: a kötetben kap szerelmes verset a feleség (ő Márta a szófelhőből), dévajkodik egyet a bibliai Zsuzsannával, ír szerelmetes haikukat, megrugdossa a globalizációt (a "csengőjang-szimfóniák") stb.: valamennyi egyéb, versbe csomagolt tevékenységét a már megismert nemzetféltés hangján és színvonalán teszi, szóval ennyi épp elég is róluk.
Források:
Csönd-parázson szóforgácsok : versek
Masszi, 2007
Kánaán felé - versek, Püski, 2004
Takaró Mihály (1954-)
via
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)