[Sirkusdirektørens datter, 2001] ford. Bán Anikó
M. Kvklub, 2006.
Aki zsarolhatná a fél világirodalmat… annak nem lesz jó vége.
Csak egytől félni a világon: saját fantáziánktól… Az ilyen ember író lesz, vagy túl ezen: történetárus.
Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz.
A teremtés óta már csak ők tesznek hozzá a világhoz, minden más változás csak a szelekció mellékes dramaturgiája. Civilben híres vagy éppen csak befutó írók „négerei” ők, de annál sokkal veszélyesebbek, amint az a kötet végére ki is derül.
Soha nem lettem volna elég hiú, hogy megírjak egy regényt, vagy egy kötetre való elbeszélést, csakhogy felállhassak a győzelmi dobogóra, és besöpörjem a tapsokat. Különben is időközben már az egész világ regényt ír. A regényeket tökfilkók írják, és egy napon megszokott lesz a regényírás, mint régebben a regényolvasás.
Hősünkben , a „pókban” – mert szinte globális hálózatot épít ki, kézirataiból hírességek írnak bestsellereket – , nincs publikálási vágy, viszont történetektől csordul túl az agya. Állandóan mesélt már az iskolapadban is, majd szeretőinek, később kezdi eladogatni ötleteit – és prímán megél belőle. Nem kész műveket árul: hanem vázlatokat, alapsztorikat, de minden műfajban. És szorgosan iktatja, könyveli vázlatait, a mellékelt számlákkal együtt – zsarolni is képes, a fél világirodalmat…
Aztán a háló őt kezdi el fojtogatni, elfordulnak tőle a páciensek, üldözötté lesz, a szerelem lehet, halálos csapda…
A regény vége talányos: végül megírja (befejezi) első saját regényét, de lehet, belepusztul…
Olvass norvégokat! Ők a legmenőbbek!
(1952-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)