Helikon, 2011
[négy és fél emigráns olvasó]
Márai itthon is magányos volt, mégis, elmondható, hogy egy csapat, egy zenekar tagja volt, még ha ez egy elég vegyes banda is volt, mondjuk Herczegh Ferenctől - a nőírók, Kosáryné Réz Lola, Erdős Renée kórusa mellett - egészen Illés Endréig (akit meglepő módon majd dicsér Márai - mármint egy könyvét). Illetve, ismerjük a dacosságát, különcségét, mondjuk inkább, kamarazenekari tag volt idehaza is. De most emigrációban végképp egyedül maradt, ijesztően egyedül, morózus, dacos remeteként, mondták róla utólag látogatói is. Már nem volt közös játék, nincs "irodalmi élet", a semmiből születő emigráns lapoktól óvatos távolságot tart, az egyetlen hangszer, ami még jutott neki, a napi többórás séták alkalmával a kerítések hárfája lehetett - az, ahogy (főleg gyerekkorunkban) végighúzzuk az ujjunkat a kerítés bordáin. Bár ő inkább a hosszú óceánparti sétákat szerette. Miközben a badacsonyi Kisfaludy-ház tornácát idézi fel magában...
1952 tavaszán lép Amerika földjére (Itáliába menekülését követően), azóta csak gyűlik benne a harag, de '56 után már az áruló Nyugatot is megveti, nemcsak a komcsikat (akikről messziről is pompás jellemzéseket ad), árulónak tartja a korábbi nagyhatalmi paktumokat meg nem szegő USÁ-t is... Még káromkodik is. Ami nem túlzás egy ilyen megfontolt személynél sem, hiszen a bőrén érezte a történelmet.
"Egy könyvesbolt kirakatában egy könyvnek ez a címe: Practical Mysticizm. Ez Amerika."
Eléggé kiérződik már a spleen, már betegeskedik, már a halálra gondol nap mint nap, pedig még előtte van bő három évtized és számos új kötet. Minduntalan Goethe életrajzával méri magát, akaratlanul is sejtetve, magát valamiféle írófejedelemnek tekintette, csak éppen száműzetésben - de én még ezt a kis gőgöt is szeretem benne, mert a soha semmivel meg nem alkuvás rejlik mögötte (lásd pl. p189!). Goethe mellett Arany János a mindennapi Igéje. A kötet olvasónaplóként is olvasható, minden egyes friss olvasásélményét megosztja velünk - mindent olvas, indián néprajztól kezdve az elfeledett klasszikusokig és az otthoni magyarokig.
Szorgos iparosa marad az aforizmáknak is, melyek akár paradoxonjai egymásnak, a következő két tétel a könyv elejéről, illetve végéről van, közük majd' két év, együtt talán még érdeksebbek:
"A haragnak van egy felsőfoka, amely ugyancsak veszedelmes: a közöny. Ez az igazi harag."
(1957. jan. 9., p8.)
"Az udvariasság egyetlen, őszinte, felsőfokú kifejezésmódja: a közöny."
(1958. aug. 22., p195)
Kiderül az is, kiadásra szánta naplóit, nem a fióknak, legfeljebb azon meditál sokat, mikor jön el az idő, hogy kiadhassa őket a kezéből. Egyébként egy ekkor olvasott brazíliai néprajzi könyvből veszi az ötletet az Ítélet Canudosban-hoz, és jól láthatóan a kötet vége felé kezd hozzá a Föld! Föld! írásához.
Nem gyenge interferenciát okoz benne, hogy kábé egy időben kapja meg az amerikai állampolgárságot és kell tudomásul vennie, hogy USA végképp lemondott a hazájáról. Vicces, ahogy summázza Eisenhower betegségét és a szovjet előretörést az űrben: "egy gutaütött elnök, és egy döglött kutya az űrben". Rendkívül sokat lehetne róla mesélni, nagyon vegyes a napló: ahogy szokta, a napi híreket - a kis színestől a világpolitikáig - ugyanúgy kommentálja, mint saját szívpanaszait. Emberi, nagyon emberi, de hol fullasztóan az, hol éterien.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)