Laurent Binet: HHhH [Himmlers Hirn heisst Hendrich - Himmler agyát Heydrichnek hívják]
[HHhH, 2010.] ford. N. Kiss Zsuzsa
Európa, 2011.
[három és fél beragadt Sten]
Vasszívű - ezt maga Hitler mondta Reinhard Heydrichről, Himmler helyetteséről, a Reichssicherheitshauptamt (RSHA) vezetőjéről, a cseh protektorátus, vagy ahogy a szerző fogalmaz: az első SS-állam kormányzójáról. Kisiskolás korában zsidó származéknak gúnyolták, mert nagyszülői ágon – de nem vérrokonként - egy házassággal felkerült a családfára a Süss név, a pletyka még SS-tábornok korában is kísérti, maga Himmler gondoskodik a sutyorgás elfojtásáról – amúgy sem volt igaz, mert még a Süss nevű rokon sem volt zsidó, de ez mind mindegy is, sokkal kifejezőbb, hogy apja a Tristan nevet adta neki második keresztnévnek, pedig akkor még csak 1904-et írtak, szóval semmi árja eszme, csak egy kis nagynémet hóbort.
Az SS playboya: vív, hegedül és repül
A kis Reinhardt (később elhagyja a szóvégi t-t, hogy keményebben hangozzék) egész életében kompenzálni fog, nem csak ezt a lezsidózást, de falzett hangját, elálló füleit és nem problémamentes férfiasságát is. Hegedül, vív, repül - utóbbit még törött kézzel is, egyszer, immár SS-parancsnokként, lezuhan a szovjet front mögött, de megmenekül, utána maga Hitler tiltja el a repüléstől, pedig ő annyira akart egy plusz halálfejet a gépére...
Olvasónapló (Binet zavaros stílusában)
Beneš dicshimnuszánál tartok a kötetben. Fura egy könyv ez, kissé elszállt a szerző. Még nem tudtam eldönteni, hogy a posztmodern jópofaság dokumentumregényének álcája mögé bújt hülye-e vagy csak simán a hülyeség álcája mögé bújt posztmodern-e.
Történészként ott tart, ahol a kommunista történetírás a hatvanas években, Horthy neki még netto fasiszta (p53.), Beneš meg nagy európai hős, De Gaulle és Churchill egy személyben. Inkább öngól ez az egész. Meg amennyi hülyeséget összehord még… aztán kacagva javítja magát. Sz'tem szóltak neki, hogy történelmi munkába bele se kezdjen, és akkor áttért a kis színes műfajára.
„...remélem, hogy az eszményítés vastag, fényvisszaverő máza, mellyel bevonom e hősregét, nem fedi el teljesen a történelmi valóság makulátlan tükrét.”
(p8.)
Íme, egy fenyegetően képzavaros ígéret, hogy nem lesz zavaros a történet, hát... nem ígér túl sok jót, pláne ha folytatjuk az olvasást és azt látjuk, hogy tucatnyi oldalon át még mindig csak a szerző érdeklődésének virágba borulásának és a kutatáshoz való nekigyürkőzés odüsszeájának vagyunk a szemtanúja... Minden jel arra utal – hiába történelemtanár a szerző –, hogy egy kissé szubjektív (romantikus és posztmodern egy csárdában?) históriáját kapjuk Heydrich elpusztításának, afféle hőseposzt. Mert aligha tagadható, igazi hősök voltak a merénylők, ugyanakkor felmerül a felelősség kérdése - amiről pl. a lidiceieket már késő megkérdezni...
Douglas Sirk rend.: Hitler's Madman, 1943
(John Carradine, David Carradine apja játsza HH-t)
Apropó, Lidice – az emlékekben és a lángokban egyaránt szlogenné összetöpörödött falunév. Ki tudja ma már, miért éppen rajtuk bosszulta meg az SS a főnökük halálát? Nos, az egyik merénylőnél talált szerelmeslevélen olvasott postacím miatt választották a bosszúállás helyszínéül...
Beneš kivagyisága felesleges lehetett, bár nem ígérték meg neki háború alatt Morvaországot, de aligha hagyták volna meg a vesztes Németországnál 1945-ben... Benešnek, az ejtőenyős akció főszervezőjének, pláne londoni foteljéből perspektivájából, nem tűnt elég nagynak egy Lidice méretű falu. Binet a merénylet után várható (az SS-t ismerve, egyenesen kiszámítható) mészárlás felelősei helyett nagyságrendekkel többet foglalkozik pl. HH Mercédeszének a színével.
Már idézni sem merem, de ő írja, és én nem akarom, hogy épp itt vegyem el az olvasástól a kedvet: „...tévémen egyfolytában a Történelem kábelcsatorna megy” (p20.) Ha nem tudnánk, hogy szerzőnk francia, bárki nyugodtan fogadhatna rá, hogy csak brit tudóspalánta amerikai lehet.. Na jó, nem akarom ennyire kiforgatni minden szavát, valóban nagy szorgalommal ered az ügy nyomába, még az összes történelmi regényt is elolvassa róla (igen, most megint ironizáltam, nem én tehetek róla). Anekdotikus HH-életrajz lesz, magánéleti közbeszúrásokkal: mégsem történelmi munka lesz ez, de akkor mi? Nehéz megtippelni: napló? dokumentumregény? történelem, filmszerűen? Na de a derék Laurent megint a segítségemre siet tudálékosságával:
„Amellett döntök tehát, hogy kisssé stilizálom a történetemet, (…) mert (…) egyes további epizódoknál majd elfog a kísértés, hogy fitogtassam tájékozottságomat”
(p24.).
Mindezt szerzőnk önironikusan vallja, de azért ugye érezzük. Persze lehet olyan olvasata is ennek a szövegnek, hogy a szerző nem is akar komoly lenni. Bevallottan nagyvonalúan kezeli a tényeket, ott a bibi, hogy mindjárt a kötet elején meg kellett volna adni, milyen műfajban időutazunk, és akkor én sem untattam volna a nagyérdeműt ezzel a sok piszkálódással.
Hát, nem merek szókimondó lenni, miután (p32.) elmeséli, hogy szerette volna megvenni HH feleségének memoárját, de 1. úgysem tud németül [!!!], 2. túl drága volt a netes antikváriumban. Khm. Kezdek nosztalgiával gondolni Adrian Mole ökológiai témájú, felháborodott leveleire a világbéke ügyében, melyekkel saját önkormányzatát bombázta, szerzőnkénél kissé nagyobb lelkesedéssel de még inkább hozzáértéssel... [Ennyire mulatságos kínos nekem néha ez a szöveg, bocsánat, M(r)s. Townsend.] Mindezek ellenére sokat megtudunk HH életéről: hogyan kerül be Canaris házi kamarakórusába a nagy háború után, azután hogyan csapják ki nőügyei miatt a tengerészettől... Miként lesz saját bordélya, ahol a kémei minden illusztris vendéget megfigyelnek - és ahol egyszer tévedésből őróla is felvétel készül, le is üvölti a helyettese fejéről a vassisakot.
Mindvégig ígérgeti, az ő témája a merénylet HH ellen, de beleveszik a cseh megszállásba, az SS történetébe és HH életrajzába, persze ez nem baj, de látszik, hogy ő sem döntötte el, mi lesz a könyvéből, és hol ér véget. Vagy hol kezdődik...
Lassan jutunk el a merényletig, szerzőnk kéjes izgalommal adagolja az előzményeket, éppúgy leragad - mi tagadás, érdekes - apróságoknál, ahogy a HH-ra fogott angol Sten géppisztoly döglik be Jozef Gabčík kezében. Marad vésztartalék, a bomba, Jan Kubiš biciklitáskájában, de HH így is élve kerül kórházba.
Binet-nek csak hősei vannak, nem szereplői, és persze a másik oldalon maga az ördög, az antihős. A neki ellenszenves politikusokat alpári szavakkal szidalmazza (joggal, de elég gyerekes dolog), a történet egészére nincs rálátása, Binet egy megkésett antifa, ha kissé többet jegyzetel, kerekebb lenne a meséje is.
De idegesítő közbevetései végül is megbocsáthatóak, amikor valahol a könyv felénél átbillen öniróniába az a sok hajmeresztő marhaság, amit se egy regényíró, se egy történész nem engedhetne meg magának. Persze a túlzások megmaradnak, és az olvasó bizalmatlansága jobb ha mindvégig kitart.
Mások: origó könyvek+ kello + molyok
 |
 |
 |
 |
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)