Szakáll Krisztina: Apró kis páratlanságok
ill. Szakáll Szilvia
Roder-Ocker K., 2011
[szöveg: 3 lábszőr;
képek: 5 tanga]
"Jellegzetes mai szinglitörténet Szakáll Krisztina regénye, amit kiemel a műfajból meggyőző őszintesége, eredeti, kacér humora és az a nőiesen finom líraiság, ami a társkeresés magányában világba kiáltott segélyhívó szavaiból árad. Krisztinát örökre megsebzi a valaha volt legnagyobb szerelme, Jenő egy mondata: "nem lehet senkit feltétel nélkül szeretni". A következő évek a feltétel nélküli odaadás lehetőségének kereséséről, inkább hajkurászásáról szól: magányosan eltöltött vívódásokról, hogy vajon mi hiányzik belőle, hogy valaki odaadóan szeresse; a pasiszerző stratégiák gyártásáról, egy posztegyetmista harmincas nő társ- és párkapcsolati bolyongásairól.
Egy jósnő 2005-re (a történet 2002-ben kezdődik) jósolja az igazit, három lánnyal és házassággal. Végre el is jön a kitűzött év nyara, Krisztina hazatér szülővárosába, Debrecenbe, ahol esküvőre hivatalos, és ahová elkíséri az is, akit titokban igazán szeret. Itt látja viszont Jenőt, és zárja le ezt a kapcsolatot, ám az újabb kapcsolat is a jól ismert recept szerint elgépiesedéssel és csalással végződik. Krisztina barátnőjével ellátogat újra a Himalájához, barátságuk fontos helyszínéhez, majd e lírai kitérő után immár párkapcsolatban, letisztult hangon, a beérkezett nő hangján szól annak a nőnek a helyzetéről, akire büszke a párja. "Persze" - teszi hozzá - "újra születhetnek apró kis pimasz páratlanságok. Talán kellenek is." Női érzékenységgel megírt, jó stílusú naplóregény, melynek értékét növelik az igényes tipográfia és Szakáll Szilvia finom erotikával áthatott, színvonalas grafikái"
- így szól a kello.hu ajánlója - mert nem szeretek magam esetleírni.
Páratlanság, mint egyéniség - és mint magány. Benne van a lényeg: a nőíró, a nőirodalom, szívirodalom, és még szép is - olyan intim. Ajándékkönyv-mű/faj/sűrűségű. Még szebbek az illusztrációk, (talán a testvér alkotásai?), néhány megtekinthető a honlapján itt. Valami gyönyörű, izgató, eleven, színpompás rajzok (festmények?)
A szerzőről nem tudni semmit, az pedig rossz ómen, hogy a hátlapon Vass Virág méltatja, ezen nehezen, de felülemelkedtem. Ám újra és újra eszembe juttatta, ahogy belefutottam a trehány szöveggondozás kátyúiba, vagy éppen ilyen, igazán sárbogárdijolános vassvirgácsos mondatokba, hogy pl. "A lábamban a fázás hatalmas méreteket öltött (...)" - és még csak nem is poénnak szánta. Az is épp elég vassirgácsos, hogy Szakáll Krisztina (szerzőnk és hőse egyazon személy) jósnőhöz fordul, sőt ezért Zaláig utazik, minden előmagyarázat nélkül. Vagy egyszer csak Nepálban terem a barátnőjével. Az együttlét egy szellemes partnerrel pedig "full intellektuálisan laza társalgás" nála. Viccesnek szánt csattanóiból nem egy tompán kong csak, hát ilyenek.
De tekintsünk el a huppanóktól, végül is a szöveg az élet esetlenségeit tárgyazza, miért ne lehetne azoknak élő példája is egyben? Amivel megfogott, az ugyanez az esetlen természetesség, ahogy pl. egy randi végén a srác kiböki neki: "-Csak azt nem tudom, miért nem keltél el eddig?" Melyik pasi nem gondolta még ezt egy 30-as nőről? Vagy: melyik csaj nem gondolta ezt még egy 30-as agglegényről? Ami persze bűnösen ostoba gondolat, mégis milyen gyakorta megesik velünk. "Romlandó csirke vagyok a fagyasztóban..." - Át is fordítja gyorsan ezt a képet borász szaknyelvre: vadásszon pipikre az, aki óbor helyett csak mustot akar inni. 30 felett még nyílhat virág, vallja és hirdeti, szinte jelszava lesz a szinglilétből menekülő hősnőnknek. Kriszta végül bepasizik - az átlagnál tartósabb, ezzel vége is a szinglitémának, meg a könyvnek is, szerencsére sajnos, mert a tesó eszeveszettül jól aktualizálta a tematikát.
Egy könnyed limonádé a női szalonban, pasiízlésnek kissé túlcukrozva.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)