Móra, 1990
[4 marok murok]
"Vidáman indul hazulról a banda.
Van közte fiú s rengeteg leány.
A szívdobogást kardigán takarja,
mert a szülő gondos valahány."
Gyerekek, én azt hittem, ez egy újabb kiadású, afféle Te rongyos élet lesz, amiben Körmendi János mint Artúr, a komornyik kitelepített grófnéjához lakkcipőben sasszézik ki a krumpli(?)földekre egy tálca zserbóval… Megvan a kép…?! Felér a Tanú bármelyik jelenetével. Na azért ilyen erős nem lett, mert kamasz(!)regény a maga műfaji korlátaival, de rokonok, és erősen gondolkozom, hogy szöveg minden gyermekbetegsége ellenére megkapja a nálam már elég jónak és a 'nyugodt szívvel ajánlható'-nak számító 4 csillagot.
Megkapta, miért ne – de ne legyenek túlzott elvárásaink: a kisregény majd' fele egy grófkisasszonyos mese, amivel Marica szórakoztatja magát és osztálytársait kapálás közben, illetve – Marica – helyette, mert barátai felmentik erre az időre a munka alól. (No meg üde, bár a fiúk részéről olykor betyárosan merész kamaszszerelem). De talán nincs is nehezebb, mint ártatlanok szemével láttatni az ötvenes éveket, amikor mindenki megfertőződött a bűnnel, akarva-akaratlan – akkor pedig honnan máshonnan vehetnénk ártatlan tekinteteket, mint a gyerekekét? Lehet, hogy nem is ifjúsági regény, bizonytalanodik el a mesélő… (Azt már meg sem merem említeni hogy ez a regénycím enyhén ugyan, de micsoda erotikus felhangokkal bír…Hangoskönyvben felolvashatná Michelle Wild :o) Persze ne reménykedjünk ilyesmiben.)
"– Te mindenkivel fölényeskedsz. Engem is kis hülyének tartasz. Én nem tudok így…
– Mit nem tudsz… így?
– Semmit.
– Az istenért, nehogy megsértődj! Azzal aztán végképp elmegy az idő. Nézd, Marica – Karcsi megállt, megfogta Marica karját –, nekem van egy módszerem a lányokkal. Kevés beszéd, sok akció. Érted már?
Eddig bevált. Nem számítottam rá, hogy neked ez nem tetszik. Azt hiszed, mindenkinek kiborítom a
családomat? Hogy nagyapámat lecsukták, nekünk meg anyámmal és nagyanyámmal egyetlen éjszaka ki kellett takarodni a házunkból. Csak azt vihettük magunkkal, ami rajtunk volt, még a kenyeret se, amit nagyanyám akkor húzott ki a kemencéből. Elvittek bennünket teherautóval, két faluval arrébb kitettek, onnan aztán mehettünk isten hírével. És mi még jól jártunk, mert vihettek volna rosszabb helyre is.
– És apukád?
– Apukám hadifogoly volt. Apukám ősszel érkezett haza a nagy Szibériából, és először úgy volt, hogy elveszik a diplomáját, mert nyilván ő is a nép ellensége, mint nagyapám. Aztán nagyapám kiszabadult, de mivel laposra verték a veséjét, sose lett ember belőle, fél év múlva meg is halt. Na, mit szólsz? Vicces história, ugye? Ilyesmivel szórakoztassam a lányokat, akikkel hetyegni akarok?
– Velem ne akarj hetyegni.
– Na jó. Veled nem akarok. Azért mondtam el ezeket a dolgokat.
– Én… nem tudtam.
– Nem tartozik ez senkire."
„Grófnőnk” nem más, mint Marica (ismét a Te rongyos élet: Pécsi Ildikó szerepelt ilyen néven), a mesélő kedvű és a szerelemmel éppen csak ismerkedő kamaszlány, akit iskolájával együtt a nyári szünetben kirendelnek répát egyelni egy messzi messzi galaxisba… a magyar határba (Jánoskúti gazdaság, 1952…) Ahol a fiúk ganajos istállóban alszanak, a lányok sem éppen habos paplanban, a szomszéd táblákon pedig egyfelől a közeli bolondokházából kirendelt ápoltak dolgoznak, a másik oldalon pedig börtönből kirendelt rabok… Tanárjaik meg le sem szarják őket (legalábbis a lányok tanára, egy jó nagy lusta kretén), majd szinte vigyázzban állnak a munkát irányító agronómus előtt, aki lóhátról, ostorral parancsolgat és úgy beszél velük foghegyről, ahogy a téeszesítés előtt vele beszélhetett az intéző.
"– Az isten rogyassza rájuk az eget! – átkozódott Dudás Böske, és messzire hajította a kapáját. – Hát a parasztok hova a rossznyavalyába mentek, hogy most már csak diákok, bolondok meg bűnözők művelik a földet? Kihalt a parasztság az egész nagy magyar Alföldön, vagy mi a fene történt?"
A kiegyensúlyozott múltábrázolás érdekében persze pozitív képet is kapunk a „fasiszta, horthysta, grófi” időszakból: a mindennapi felügyeletükre kirendelt öreg parasztgazda még jó szívvel emlékezik vissza erre a korra. Egyet mondjuk nem tudok hova tenni, kétséges, hogy paródiának vagy tragikus memónak szánta-e Fenákel, hogy az egyik elmebeteg bérmunkás folyton a Horthy katonája vagyok nótát gajdolja… Ezt még 1990-ben is nehéz lehetett hová tenni, amikor kiadta a Móra.
"– Hogy híjják magát?
Marica legszívesebben visszakérdezte volna: és magát? Ehelyett fölemelkedett és bemutatkozott.
– Viski Mariann.
Kalapos, dinnyefejű parasztember állt előtte, szeme csíkja sűrű zsiradék mögül gyanakodva vizsgálta a pántos szandálba, végig gombos ruhába, florentinkalapba öltözött diáklányt.
– Mi a maga apja? Gróf?
– Könyvtáros.
– Aha – bólogatott a dinnyefejű. Mintha a könyvtárosok egyenes leszármazottjai lennének a grófoknak.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmi.
Előmutatta a marék répát.
– Ezt kapálta ki a dudva helyett. Tudja?
Marica hallgatott. A dinnyefejű kevesellte a megszégyenítést.
– Miféle népek a maguk kapásai, elvtársam? –erőltette rekedt hangját, hogy ne csak az agronómus,
hanem még sebes szájú Marcsáék is hallják. – Az ilyen csak a kárt csinálja a népvagyonnak, ezeket kűdi nekünk a városi pártbizottság, hogy segítsék a szocialista mezőgazdaságot?"
Mert végig azon rágódtam, mikor is íródott ez, vagy még inkább: mikor adták ki ezt a regényt (én kalóz ebookban olvastam), mert ez a részlet elengedhetetlen az értelmezéséhez. A Kádár-éra alatt ez fenségesen finom, ugyanakkor erős odamondás lett volna: az öreg téesztag (egykori lovász) még mindig az „ávótól” retteg és a grófék visszajövetelében reménykedik, a téesz és az egész szocialista gazdaság pedig olyan kirívóan ostobán működik, hogy azt még a gyerekek is azonnal átlátják. Gyönyörű paródiája ez a kamasz(!)regény annak a bizonyos "szocialista társadalmi rendnek"… Ami egy akkora káosz persze, hogy az egykori monarchia katyvaszában élő és annak svejki értelemben vett kupleráját megéneklő írók is nyalogatnák a szájuk szélét. Azért ez a rendszerváltás éveiben is időszerű könyv lehetett még. Ma pedig… kíváncsi vagyok, mihez kezdene vele egy fantasyn felnőtt mai kamasz. Nem hiszem, hogy érdekelné, miféle nyári (kényszermunka)táborozásokban nőttek fel a nagyszülei, számukra már elképzelhetetlen ez a kor – vagy mégsem, ebben segíthet ez a könyv is.
Szerzőnk egyébként Bárdos András anyukája és tekintve az utód regényeinek „sikerét”, hát talán nem az íráskészséget hagyta fő örökségül a fiára…
Fenákel Judit (1936-)
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)