Benedek István (1915-1996): Hetvenhét
Szenci Molnár Társaság, 1991
magyar / 20. szd. / válogatott művek / publicisztika / művelődéstörténet
[3 és fél fülesfotel]
A 77 itt most nem népmese, hanem művelődéstörténeti saláta, nyakon öntve egy kiskanál önirónnal, egy marék tudálékos avassággal, pl. mindjárt az elején jól átlapoztam a hosszas eszmefuttatást a tibeti buddhizmusról és sürgősen befejeztem a Széchenyis fejezet is, amikor „megtudtam”, hogy az apuka, Ferenc gróf nem az OSZK, hanem az Egyetemi Könyvtár alapítója… De ha eltekintünk attól, hogy Elek nagyapó onokája szakmányban dolgozó tollforgató volt, ahhoz képest pazar az életműve, csak tudni kell belőle válogatni…
Mert pl. mielőtt hasra esnénk előtte, ő maga fecsegi el, micsoda botcsinálta orvos és pláne pszichológus volt ő anno, persze autodidakta módon sokat pótolt. De nem eleget, akadtak más problémák is, pl. még a kommün számlájára írja Trianont, ez persze lehet a néhai, slapaj történetírás öröksége, de lehet egy többet író, mint olvasó értelmiségi hibája is.
De mindegy, ezek az aknák nem olyan veszélyesek (ha a helyén kezeljük a kötetet), nem ezekért olvassuk az ilyen könyveket, hanem a változatosság és a szórakoztató tanulás gyönyöréért. Mert elmesélik nekünk pl. Ady és Léda megismerkedésének igaz történetét (bár „Dodó”, a meleg Diósi Ödön ügyében nem elég szókimondó – ennek az ívnek a végén napjaink bestsellerszerzője, Nyáry Krisztián áll…) Vagy bevezet a korai magyar pszichoanalitikus társaságba, ebbe a zömmel laikus hölgykoszorúba, vagy bemutatja édesapja, B. Marcell (1885-1969) életének egyes állomásait, a Délsziget és más művek születését, pl. a 8 nap alatt lefordított Remarque-kal.
A kötet második felében publik és interjúk váltják a „tanulmányokat”, ezek jobbára a rendszerváltás heves belpolitikájának hasonló vérmérsékletű reflexiói. Nem lenne érdemes besorolni Benedeket egyik szekértáborba sem, ami magában még nem lenne érdem – csak a hazai bolondokházabeli viszonyokhoz képest… Persze ő is mond furcsákat, pl. a demokráciáról magáról (jó filoszként Cincinnatus római diktátor az eszménye). Néha annyira furcsákat mond, hogy csak nyomdahiba lehet, pl. a hírhedt Csoóri-vita esetében. Ha meg érteni akarom, akkor szomorú leszek (bár elcseszték a legfontosabb mondat szórendjét, kiderül, Benedeknek pici gondja sem volt Csoóri szerencsétlen elszólásával, mely visszahozta a zsidókérdést a magyar irodalmi életbe 1990 körül.) Ahogy elszomorodtam később is, amikor egy másik fejezetben egyetért a Faludi (sic!) Györgyöt támadókkal, ki is mondja: „selejtes költőnek” tartja ('Levél arról, mi fontos, mi nem', 1991, p184.).
Annyit azért elárulok, bár mondom, nem 'szekértáborita', hogy inkább a 'liberális' jelent számára szitokszót, mármint azok miatt, akik ezt szajkózzák, semmint pl. a 'nemzeti' szó használata, legalábbis, khm, nem ad hangot az SZDSZ és köre iránti szimpátiájának :) De ugyanígy felveszi a kesztyűt a ez egyházi bigottság vagy a nacionalista hepciáskodás ellenében is.
Mindezek ellenére abszolút ajánlható olvasgatnivaló, fenti szőrszálhasogatásaim csupán intelmek, hogy ne kézikönyvként forgassuk, csupán feleselő, szellemes vitapartnerként vigyük magunkkal egy-egy vonatútra.
(csak bele-beleolvastam)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)