Jo Nesbø: Csótányok
[Kakerlakkene, 1998] ford. Petrikovics Edit
Animus, 2012.
norvég / kortárs / krimi
[3 és fél pár evőpálcika mint nyárs]
"– Rendőrség, mi? Mondják csak, maguk mind ugyanahhoz a fodrászhoz járnak?"
"A felelősségérzet csak bűntudathoz vezet, és nem jár érte elismerés."
Orbán miniszterelnök egykori Bibó-kollégiumbeli szobatársa, a párt második számú embere gyilkosság áldozata lesz messzi állomáshelyén, Bangkokban, ahol, az igazat megvallva, politikai száműzetését töltötte. A külügy és rendőrség igyekszik hírzárlatot biztosítani, amíg kiküldött sztárzsarunk, Doszpot Péter (vagy Bordás Attila ezredes) 'körbe nem rajzolja' a tettest.
Persze mindezt tegyük át norvég környezetbe. A nagykövetként elbújtatott kereszténydemokrata politikus ráadásul a pletykák szerint meleg, ezt kb. úgy tudjuk elképzelni mintha itthon Semjént dugnák el a távol keleten, ahol miután kilőtte az utolsó nagyvadat is, egy ópiumbarlangban találnának rá szétszedálva (és egy buzibarlang rongyos tagsági igazolványával a zsebében). Na valahogy így indul a sztori – egy norvég olvasó számára.
"A burgundi vörösbe hajló napot narancsszínű csíkok szelték keresztbe. Bangkok szürke horizontjának legtetején egyensúlyozott, mint valami új bolygó, amely váratlanul bukkant fel az égbolton."
Csakhogy Jo kezd – sőt sikerült is neki – lesüllyedni a tucatnyi skandi ponyvaíró közé. A leggagyibb skandi krimik vagy a tévékből böfögésszerűen feltörő CSI-"krimik" szintjét még nem érte el (kötetünk epizódja a CSI Bangkok néven futhatna), még van hová zuhannia, és most ezzel le is tudtam a legtöbb dicséretet.
Csupa olyan helyszín és karakter, amit maga is sablonosnak érez, de nem sikerül őket kiemelnie mocsárból, még Harry is csak önmaga paneljeiből van összerakva, az önpusztításban jeleskedik leginkább, persze aztán még mindig egyedül számol le a Gonosszal, akit csak ő képes felismerni és legyűrni…
"– Meséljen valamit az itteni prostitúcióról – kérte Harry.
– Nagyjából olyan elterjedt itt, mint a robogók."
Nesbø Thaiföld ürügyén behoz egy újabb rakás gusztustalanságot (ebben jó szokott lenni), a pedofíliától a csótánytelepként üzemelő, oszló hullákig. (Ezt a témát nem boncolgatja nagyon, biztos rászóltak a kiadóból, hogy elég lesz címnek, ne ijesszék el a finnyás vásárlókat a részletekkel.)
'Harrihóle' társa ezúttal is egy különc, egy a thaiok számára is félig idegen (viet-amcsi) nagydarab (szintén hórihorgas), kopasz, lábszagú (nem csoda, még az aszfalt is olvadozik a hőségben), az olvasónak mégis szimpatikus, ám összességében egy eléggé üres karakterű nyomozónő.
Hogy be ne kopogtasson hozzám 'Harri' egy jobb horoggal, ha (újra) kijózanodna (mert a regény fele terjedelmére leszokik), mondok szépeket is: annyira azért mestere az iparnak Nesbø, hogy egyvégtében el akarod olvasni, csak a végén teszed le úgy a könyvet, hogy rápakolsz egy nehezéket, el ne fújja a huzat, olyan súlytalanak érzed majd (pedig a szokásos féltégla).
"A mosdókagyló fölötti félhomályban valami mozgást látott, egy pár, előre-hátra imbolygó csápot. Egy csótány. Hüvelykujj méretű, a hátán narancssárga csíkkal. Soha nem látott ilyen jószágot ezelőtt, ami nem is csoda, mivel valahol azt olvasta, hogy több mint háromezer csótányfajta létezik."
Ez a második könyve az ausztráloknál játszódó Denevérember után, 1998-ból, de nekünk, magyar olvasóknak ugye már fel van „építve”, magyarul ez a 9. Nesbø-krimi. A Denevérember krimitörténete is túl sok egy kicsit, de ott annyira beletrafált Ausztrália és főleg az ausztrálok (és az őslakosok) leírásába, főleg: saját humorába, hogy az egy remek könyvvé teszi – itt ez most nem sikerült.
A gyilkost nagyon gyorsan kitalálod (Jo nagyon csavaros akar lenni), a környezetrajz olyan, amiért a thaiok szerintem már egy ideje ölni tudnának (csak annyit kapunk belőle, amennyit a közhelyek is visszhangoznak: ez az ország kizárólag a prostitúció, a pedofilia és a korrupció hazája), Hole karaktere pedig épp olyan semmilyen, mint amilyen a töményről – leszokásképpen – a sörre váltó 'Harri' szájíze. Képzelhetjük.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)