Podmaniczky Műv. Alapítvány, 2013
magyar / kortárs / regény / ökológia
[4 pólusváltás]
"Egy klímakutató kalandos élettörténetén át azt láthatjuk, hogy a globális felmelegedés, pontosabban a klíma változékonyságát sokféle szempontból használja az ember. És itt a használáson van a hangsúly. A globális felmelegedés apokaliptikus víziója mára szinte mindenkihez eljutott, ezért a témát mindenkit érintő kérdésként használja a politika, de a vallások is mindenkit érintő erkölcsi kérdésként kezelik. Sokszor épp ennek okán nehéz eldönteni, hogy a témához való hozzáállás mennyiben lelkiismereti és mennyiben praktikus. Ma már levegőszennyezési kvótákat adnak-vesznek egymás között az országok, vagyis a téma mögött megjelent a pénz és a gazdasági érdek is."
interjú a szerzővel
Ökoregény. Egzisztencialista. Szerelmes. És nagyon amerikai – egy magyar író tollából. Nem csak azért, mert angolszász néven futnak a szereplők, a legtöbb csupán a keresztnevén, de valahogy – csak sugallat, nem fogom kifejteni – a regényszerkezet, és az egész stílusa is tipikusan angolszász (példákat nem merek mondani, de dicséret akart lenni): egy fura figura sorsa, frusztrált gyerekkorától a karrierig és a szerelemig, mindkettőben hol fent hol lent, végül lehorgonyzás egy ökofaluban, szolid, derűs öregkorral. Nem tragikus, de nyálas naplemente sincs. Inkább valamiféle derűs letargia, a fogukvesztett antik írók még tudták, mi ez.
Közben persze viaskodás a „globállal”, a titokzatos alapítvánnyal a kutatóintézet mögött, a hülye és gonosz főnökökkel és sörözések a kollégákkal. Néhol a krimik éjszakai ködébe burkolózik a regény, máskor pikánsan erotikus, vagy szellemes, néhol nagyon zöld, néhol meg éppen a radikális zöldeknek taknyol be egyet-egyet: ott van hősünk, Larry éghajlatkutatóként tett forradalmi felfedezése (ma is sokan így sejtik, de még dúl a tudományos vita), miszerint nem az ipari szennyezés okozta üvegházhatás a felelős a felmelegedésért, hanem valami ciklikus, rejtélyes tudományos izé – mindezért Larryt hol szilenciumra ítélik, hol meghurcolják, hol meg ünneplik – ugyanakkor rabságban is tartják.
Ez a felülete a regénynek nem éppen zseniális, de figyelemre érdemes, üzenete pedig a régi klasszikus „ápoljuk kertjeinket”, húzódjunk vissza a világ minden gügye és rettenetes baja elől és csak az arra érdemesekre pazaroljuk a legnagyobb kincsünket - nem, nem az édesvízkészlet sem az olajkészlet, netán az levegő az? nem, ennyire nem didaktikus -, hanem a személyes, személyre kiszabott időnket, ami élni adatott.
Mintha Al Gore Horácot szavalna egy amerikai kertváros hátsó kertjében.
Szóval a végén átmegyünk Buddhába, de előbb még felássuk a kertet és főzünk párszor pesztós spagettit is, valamint részt veszünk szerelmünk unokájának a keresztelőjén. Písz end láv.
(A címlap kissé gügye, nem is értem, mi akar lenni.)
ps.
Nem terveztem elolvasni, de valahogy a kezemben találtam tegnap este az olvasófotőjömben, írni sem terveztem róla, de ez lett belőle. Első Podmaniczkym volt (mármint Szilárd), leszámítva egy jó emlékezetű, frivol, szellemes m.narancsos-publit jó régről. Ezután sem zárkózom el a többi elől, pláne hogy mindig szimpatikusabb egy író, aki kívül van a belterjes, sznob kánonon.
Podmaniczky Szilárd (1963-)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)