(A börtönőr zoknija)
Csak a legújabb amerikai filológia kutatások pedzegetik, hogy ez az egykönyves posztmodern tótumfaktum nem más, mint maga Salinger, aki ekkor, 1973-ban egy csaknem évtizedes hallgatást tört meg ezzel a tévedésből (! – erről még lesz szó) álnéven kiadott novelláskötettel – s valóban, a kötet és a korábbi Franny és Zooey egyes történetei közt számos közös stílusjegy, sőt narratívájukban paralel tartalmi elem felismerhető.
De éppen így feltételezhető – amennyiben elfogadjuk ezt a hihetetlen felfedezést –, hogy társzerzője is van a prózáknak, mégpedig az ekkoriban éppen afféle feleségstátuszt is betöltő Joyce Maynard. Mint az amerikai kritikusok felhívták rá a figyelmet (valami Bugsey Research Group, Colorado College Bulletin, nekem egy ismerős számolt be róla, onnan jött vissza, hogy lejárt az ösztöndíja), különösen a történetzárások viselik erősen az ő kézjegyét, mintha Salinger akkori élet- és szerzőtársa titokban befejezte volna a korábban fiókban felejtett szövegeket. (Kényes hozadéka ennek a felfedezésnek, hogy az ex családja, mióta ez az alig pár hónapos felfedezés bestsellerré tette a kötetet, máris perre mentek a busás jogdíjak miatt.)
De vissza ahhoz, miképpen is lehet tévedésből álnéven kiadni egy könyvet? A kutatók valahogy ekképpen rakták össze a mozaikokat: Salinger és Maynard egyik első közös moziélménye lehetett a Mi van, doki? (What's Up, Doc?) című film, melyben a férfi főszereplő viseli ezt a nevet (Ryan O'Neal játssza Howard Bannistert – a nőt a gyönyörű Barbra Streisand), és egyben ez a film lett örökös veszekedésük forrása is: Maynard utólag kiadott memoárja szerint még hónapokkal később is képesek voltak órákat vitázni a film befejezéséről, a humor karakterformáló szerepéről, meg egyáltalán mindenféle irodalmi, filmesztétikai csacskaságról, sokszor már régen nem is a filmről veszekedtek, amikor órákkal később visszakanyarodtak hozzá, hogy aztán újrakezdjék. Szóval a viták mindig veszekedésbe torkolltak, és végül elvezettek a szakításhoz is.
a vita szüneteiben
Mikor aztán különköltöztek, valamelyikük kézírásában már a szövegeket tartalmazó paksamétán szerepelt a karakter neve, amit a leginkább eldurvuló veszekedésük közben jegyezhettek fel, amikor még a szereplők nevét is felváltva bírálták – Salinger tetszését persze a női, Maynardét a férfikarakter nyerte el –, a másik kedvencét egyre jobban ócsárolták, s kezdték minden bajukat azon kitölteni. Maynard szerint Salinger aznap éjjel kidobálta az összes porcelánt a konyhából. Arról persze már nem írt, hogy ő meg a kerti locsolócsőt lyuggatta végig tíz centinként a körömollójával dühében, másnap hajnalban, ezt már a filológusok tárták fel a mindenféle lomot, még a kertész számláit és fészer-beli post it-jeit is őrizgető Salinger hagyatékból.
Hogy a lezárt boríték immár melyikük bosszújából, esetleg éppen fordítva, megbocsájtó gesztusaként került el S. kiadójához, már nem tudni biztosan – bár éppen akkoriban, az eset után, egy erősen ügyetlen személyi titkár (aki nem is tudta, hogy ki alkalmazta) is dolgozott az írónál, persze ő sem sokáig. Kísérőlevél nem volt mellékelve, a kiadónál meg nem mertek visszakérdezni a szerzői szándékkal kapcsolatban a mindig mogorva Salingernél, és egyrészt mivel nem bíztak a sikerben, másrészt mert a kiadó neve is elvezethetett volna Salingerhez, a kolofonban ők sem tüntették fel magukat. (Amiképpen kellő érdeklődés hiányában idehaza is csak magánkiadásban jelent meg.)
Az író a megjelenés után talán csak azért nem rágott be a kiadójára, mert már tervezte a visszavonulást és az álnév ebbe nem kavart bele, és főleg mert szerinte Maynard simán csak elcseszte a szövegeket. Amik szerintem egyébként annyira nincsenek elcseszve, néha egészen remeklések. mindig talány egy többes szerzőségű művet visszafejteni, mint egy négykezesnél kitalálni, ki melyik hangot ütötte is le – akárhogy is, csuda jópofa és ötletes történetek ezek (a narratív kélgyó sokszor enfarkába harap), a címadó darab pedig zseniális – kár hogy bármilyen szintű elemzése tovább már könnyen spoiler lenne.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)