Szabó Pál (1893-1970): Szülőföldem, Biharország
szerk. Szoboszlai Zoltán (a borítón Bíró Lajos portréja látható)
Biharugra Község Önkormányzata, 2014 [Panoráma, 1968].
memoár / helyismeret / Bihar
"Valaha olyan annyira rétes, mocsaras volt a határa, hogy volt idő, amikor csónakkal jártak a népek templomba. Hiszen itt van mellette a Sebes-Kőrözs [sic], alig egy irgalmas kiáltásnyira."
(Komádi faluról, p81-82.)
A szerző életében még az útikönyvkiadó Panoráma jelentette meg, nem tudom mit szólt ehhez Szabó Pál, végül is útirajzok ezek, de a múltba. És mivel elég szép kort ért meg Pali bá', elég messzi múltakba tekinthet vissza az olvasó is: a monarchia, a dzsentrik koráig, amikor még napihírekben olvastak olyasmiket az emberek, amiért ma leemeljük a polcról Mikszáthot.
Závada büszkélkedik azzal, hogy új regényében elválaszthatatlanul összemosódik a történelem a fikcióval, s éppen ezt a szándékolt ködösítést tekinti regénye előnyének - Szabónál is számos sztoriról eldönthetetlen, tény vagy csupán mesés anekdota-e. Ilyen Deák Ferenc szakácsnéjától született törvénytelen (hivatalosan: unokahúgának illetve nevelt) leányának esete, melyet ő készpénznek vesz. (Én még nem hallottam erről, hogy vér szerinti lánya volna, de majd Nyáry Krisztián megírja). Idát (Terikét) egy volt honvédszázados, Nedeczky István vette a nevére, majd pedig feleségéül Bölöny József erdélyi birtokos (kinek családja a Kölcseyékkel is rokonságban állt), és akinek fia, szintén Bölöny József, színházi ember, s Ady barátja lesz majd.
Panoráma, 1968
Hogy Szabó milyen régi idők tanúja, arra akad még egy példám: gyerekként látja még az utolsó betyárt, Vitális Imrét. No persze új szelek fújtak már, nem csak a ló, de a drótszamár nyergét is megülte:
"Az utolsó betyárt itt lőtték szíven a csendőrök, Újfalu tájékán. Szent-Mártonba való volt és úgy tudott lőni, hogy bicikliről is lelőtte a nyulat. Persze, egy-két csendőrt is keresztüllőtt, ahogy a betyárhoz illik. ... Az első világháború előtti években, tán tízben vagy tizenkettőben bolydult fel körülte a vidék."
A babonás hit szülte az afféle meséket, mely még Kölcsey fél szemének történetét is megbolondítják: dajkája szerint a himlőt csak az gyógyítja, ha péklapáton hét miatyánknyi időre bedugják a kemencébe a beteg kisgyermeket... Ezt már maga Szabó is csak a néphagyománynak tulajdonítja, pedig lehet éppen ez nem legendárium:
"A himlőoltás bevezetéséig a variola – ahogy a halotti anyakönyvekben is gyakran szerepelt – egyike volt azon járványos megbetegedéseknek, melynek fenyegetésétől évszázadokon keresztül rettegtek az emberek. Voltak, akik tudni vélték, hogy a korabeli gyógymód szerint a himlőhólyagok gyors felfakadását segítendő meleg kemencébe bújtatták a gyereket, s a szemébe csapódó pernye vagy szikra okozta fél szeme világának elvesztését. Az álmosdi néphit tudni véli azt is, hogy a gyógymódhoz tartozó hét Miatyánk elmondása helyett édesanyja csak hatot mondott el, ezért nem járt szerencsével a kúra." - Álmosd és a Kölcseyek, via sulinet.hu
Szabó természetesen "hazabeszél": nála ez a környék adta a magyar történelem legnagyobb hőseit, sokuk persze névtelen hős: a török időkben a mocsárban húzták ki, a kuruc időkben ők voltak a legnagyobb kurucok, felsorolja a környék összes hírneves szülöttjét - nem véletlenül a helyi önkormányzat és a falumúzeum a kötet kiadója, ugye. (Néha már úgy érezni, egy génbank ez a Biharország, nem csupán vetőmaggal és állatállományával segítette ki alkalmanként háború tiporta szomszédjait, de innen népesítették be a véres időszakok után a környező tájak falvait is...)
"Nehéz az irodalomnak túlhaladni a valóságot."
Úgy festi meg Szabó ennek a tájnak a történetét, hogy a Jókai-hősök itt valóságos szereplők lesznek, hiszen itt napi rutin volt, amit Jókai kalandos elemként használt, hogy pl. Gyula ostromlott várába víz alatt nádszállal lélegezve járt ki-be a mocsáron át a hírvivő hajdú. (A hajdúkról és híres vezérükről több ízben is mesél, csakúgy, mint mi is: lásd „Bárányok pásztorából a farkasok pásztora”.)
Szabó méltán sorolják a népi írók csoportjába, az időutazás szociográfiába is át meg átcsúszik: idéz példáéul egy harmincas évekbeli feljegyzést a környékről, Szalontáról:
"...olyan nagy itt a szegénység, hogy szégyenlem, hogy ember vagyok, és szeretném lerágni magamról a húst." (p657.)
(Szalontát említve persze határtalan büszkeséggel jegyzi meg azt is: ugyanazt a nyelvjárást tanulta ő is, vagyis egyazon az anyanyelve Arany Jánoséval...)
Persze Szabó Pál nem csak szociográfus érzékenységű népi író, de a szocialista kor írója is, olyan öregember, aki előtt hosszú élete során mozifilm sebességével pörgött le a felgyorsult huszadik század. Gyerekkorában még övé volt a második bicikli a faluban, mikor ezt a memoárt írja, már a szocialista népgazdaság eredményeit sorolja mellé: hogy a falujában hány száz nádtetőt cseréltek cserépre, hogy a szekerek helyett már autó áll az udvaron, stb. Szóval nézzük el neki, hogy a Csinibaba-beli Gálvölgyi exávéhás-háztömbbizalmis vehemenciájával szól rá ("menjetek borbélyhó!") a faluban is megfordult farmernadrágos, hosszú hajú autóstoppos "hippikre". Ne elfeledjük, 1968-as a eredeti könyv. A hippikorszak találkozása a téeszmagyarországgal a kopár szík sarján. Nézzük el neki egy megbocsátó mosollyal, főleg ha ilyen bájos megfogalmazásban teszi:
"Nagy hajú, condolodott üstökű, cowboynadrágos, furcsa figurák ácsorognak itt is, amott is az út mentén. Mintha nem is e világból valók lennének, hanem valamelyik vakpályára tévedt más égitestről. Kezüket emelik, de persze nem szekérre, nem kordéra, nem taligára, hanem "autóstopra" várnak. Tán esetleg akkor, ha hirtelen megnyiratkoznának, megberetválkoznának, nem mondom. Még azt se bánnám, ha hajukat csimbókba növesztenék, csak így ne, ezt nem! Ha az Ég törődne velük, elpirulna, úgy szégyellné: Biharban, a Sárréten az ilyen maskarákat. Az ürge is ész nélkül szalad az út túlfelére, ha meglátja valamelyiket. Olyan annyira groteszk itt ez a látvány, hogy még álmodni is hihetetlen. Ameddig a szem ellát, mindenfelé a józan, okos valóság - és ezek a másvilági lények....
Na de majd megberetválkoznak, s ha nem, hát akkor így is kibírjuk, hiszen, torzonborzabb tragédiákat is kibírtunk már éppen eleget."
(p77.)
Nem csoda, ha számára ufók a hippik, ő egészen más miliőben nőtt fel:
"...megyen egy szekér melegben, nyárban, keresztül egy szekérúton az urasági földeken át, jóval mögötte ugyancsak egy másik, s egy-egy paraszt a szekérderekában. A lovak pőcikélnek, baktatnak, a parasztok szunyókálnak."
A fenti stoppos jelenet után se ítéljük el a szerzőt a prüdéria vádjával, hiszen ezzel éppen ő illeti a még nála is múltbarévedőbbeket, konkrétan felemlít egy írónőt az 1930-as évekből, aki annyira tartózkodott a gatya szó leírásától, hogy még a gatyás galambból is "nadrágos galambot" csinált a regényében. Ez már Szabónak is sok volt, és jól meg is recenzálta annak idején a Kelet népében, mely lapra boldogan tekintett vissza, házi szerző volt, úgy fogalmaz: "Az enyém volt akkor a Kelet Népe. Azt írtam bele, amit akartam." (p85-86.)
Ki tudja, nem elszólás volt-e ez az öreg írótól az akkori jelennek, az aczéli irodalompolitikának, melynek vezérlőelve az öncenzúra volt. Végül is Szabó Pál életművét éppen megfelezi az 1945-48-as átmeneti korszak (első műve: Emberek, 1929, az utolsó pedig ez itt 1967/68-ból), gyönyörűen össze tudta hasonlítani az 1945 előtti illetve utáni korszakok szabadságérzetét (ill. annak hiányát).
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)