[Rue des boutiques obscures, 1978] ford. Déva Mária
Magvető, 1980
„...S az életünk nem ugyanilyen gyorsan foszlik szerte az estében, mint a gyerekbánat?”
(utolsó mondat)
Annál, hogy elfeledjük a múltunkat, csak egy valamiért küzd jobban az ember: hogy megtalálja azt. Goncourt-díjas (kis)regényünk egy amnéziás Georges Simenon-krimi, egy sétapálcás Jason Bourne-történet, ahol az egykori magándetektív („mondén esetek szakértője”) saját múltját nyomozza, önmagát, identitását keresi, saját lábnyomaiban halad visszafelé.
Gallimard, 1978
Hősünk - nem is tudom, melyik nevén nevezzem - nem golyókkal a testében tér magához egy viharos óceáni fürdő után, mint Jason Bourne, hanem valahol az Alpok hómezőin, a svájci-francia határon - de mindezt csak jóval később tudjuk meg, hogy onnan hogy keveredik el nyitójelenetig, amikor is már mint magánkopó áll előttünk, az rejtély marad - amiképpen az is, hová lesz, milyen sorsra jut a tőle ott elszakított felesége - de most nagyon előreszaladtam. A nyitóképben elköszön addigi főnökétől a detektívirodában és útra kel, hogy felidézze korábbi életét, visszatekercselje élete moziját az elejére.
Szinte ijesztő, ahogy gyűlnek az ismeretlen ismerősök meg a levetett, levedlett nevek - melyek neveket sorba téve még egy rangkóros hidalgó is megirigyelne: Guy Roland Orlow Freddie Howard de Luz Pedro McEvoy Jimmy Pedro Stern. Jó, nem így egybe, de azért mutatós névjegy lenne belőle.
(201.oldal - lusta voltam gépelni.
Meg így látszik az is, hogy nem éppen szűz fszek-példány jutott a kötetből)
Felbukkan a családfán grúz és latin-amerikai egyaránt, elég bizarr, ahogy ego-detektívünk újabb nyomokra lel, mely teljesen átírja addigi életét, mi pedig nem csak követni nem tudjuk már a Tarzant is megszégyenítő ugrándozást a családfán, de az egész bizarr helyzetből is szeretnénk mielőbb kilépni – miközben a szerző semmi egyéb jelét nem adja, hogy olvasóját szeretni elbizonytalanítani, csapdába (úgymond gondolkodóba) ejteni. De attól még értetlenül feszengünk.
Ködevés, nagykanállal. Ironikus műnek sem mondanám, a humor bármiféle vállfája válfaja kimerül abban, hogy hősünk annyira nyurga (colos, mint maga a szerző), hogy nem egy helyzetben behúzott nyakkal kell átvonulnia vagy egyáltalán tartózkodnia a színen (liftben, magán- és nyilvános terekben).
Útikönyv Modianóhoz, részlet: Párizs-Róma tércsuszamlás a regény végén
(inkabringa.blogspot.hu)
Már belekezdtem egy másik regényébe is, és nem éreztem, hogy valami újba kezdtem volna bele, maga Modiano is úgy tartja, hogy egész életében ugyanazt a könyvet írja. Hát ebben lehet, hogy egyetértünk majd.
A „szakirodalom”, bár ilyesmivel még nem is igazán bírunk idehaza, annyira szórványos az életműkiadása egyelőre magyarul, szóval az eleddig róla írók kiemelik (summázva a francia summázatokat) hogy Modiano kulcsszava az identitás, az identitáskeresés. Nagyszerű téma, de hát sosem ezen múlik a végeredmény. Lehet, kulcsszavak helyet csak egy „menekülőszóra” van szüksége az olvasónak? Szóval nem értem a franciákat, ők minden bizonnyal többet láttak bele.
Modiano bebizonyítja, hogy igenis többször beleléphetsz ugyanabba a (regény/tudat)folyamba... (Hogy finom legyek. Lehet, hogy a fizikai Nobel kellett volna megkapnia.) Bárcsak 'csalódnék' majd a többi könyvében.
„Nem vagyok semmi. Semmi egyéb, mint halvány sziluett az estében egy kávéház teraszán.”
(első mondat)
Modiano Maigret-nek öltözve
(newyorker.com)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)