Susana Fortes: Robert Capára várva
[Esperando a Robert Capa, 2009.] ford. Pál Ágnes
Európa, 2011
spanyol/kortárs/életrajzi regény/G.Taro/R.Capa
[halál négy negatívon]
"Gerda tanította meg arra, hogy hangosan fejezze ki az élvezetet, szerette hallani ezt a szinte állati hangot, de ő férfiúi szégyenlősségből ezt ritkán tette meg. Soha nem kiabált úgy orgazmus közben, mint aznap, amikor a repülők fülsüketítő zajjal húztak el a fejük felett, az utca túloldaláról pedig a légvédelem tüzelt folyamatosan."
Izgatott surrogás hallik mostanság a könyvesboltokban: a lányok mind a 8. fejezetet bújják, mert egy izgató szeretkezés jelenete olvasható e lapokon a fotóművész ikonnal... S mivel majd' minden ilyesfajta szöveget férfiírók gyártanak le, melyben a nő csak tárgy, ez a jelenet, melyet szerzőnk női perspektívából fényképezett végig (no nem szó szerint!), különösen izgató lehet, ráadásul nem durván, de nem is ifjúsági irodalomtól elvárható ködösítéssel eleveníti meg az akciót...
"Gerta Taro y Andrei Friedmann"
A két világháború szünetében lassan felkavarodó orkán regényünk háttere (ekkor tudatosul egy nemzedékben: alighanem számozni kell majd a világháborúkat...), a viharzóna egyelőre békés "szemében" még önfeledten szerelmeskednek hőseink: Párizs, az emigráns magyar zsidó és egy gyönyörű lengyel-német zsidó lány, mi kell több a szerelemhez? (A pénz egyre könnyebben megvan pár címlapfotóból hetente.)
"Alfred Kontarowitz bevallotta Gerdának, hogy a katonái soha nem voltak olyan tiszták és borotváltak, mint azokban az időkben, amikor Gerda folyton a közelükben lófrált a fényképezőgépével."
Tablóját kapjuk az emigráns, balos európai értelmiségnek: a nagy világfelfordulásban Moszkva lesz az új Mekka, Párizs pedig a szerelem szagától és ócska cigarettafüsttől terhes, sűrű levegőjű televény, ahonnan lassan tovább kell állni, de egyelőre még a béke szigete, ahonnan magános expedíciókra lehet kelni, és Mussolininek "hála" Abesszíniában már frontfotók is lőhetők.
"A Forradalmi Írók és Művészek Egyesülete a Front egyik legfontosabb támasza volt a kongresszus óta. Néhány szürrealista belefáradt a belső fantazmák kergetésébe, és visszatért a földre, hogy szembenézzen a pattanásig feszült világ sürgető valóságával. Még a leglíraibb költők is komolyan feltették maguknak a kérdést: nem érkezett el az idő, hogy belépjenek a Kommunista Partba?"
"Fájdalmasan jóképű, gondolta Gerta. Ez az átkozott magyar."
Spanyol szerzőről lévén szó, a köztársaságról írtak szinte már hőseposszá növik ki magukat. Capa és Gerta közös életrajzi regénye ez igazából, előbb Gertával ismerkedünk meg, s az ő szemén át látjuk majd jó ideig Capát, illetve még csak a "cigány Andrét": Robert (1934-ig) csak simán André. Gerta is nevet vált később: Gerda Taro lesz.
Párizsban van a fél magyar művészvilág is (dicséretes, hogy Fortes utánaolvasott André Kertészéknek), ez az új fotósnemzedék megtanítja az újságolvasókat nem csak nézni, de látni is. Amiképpen a reneszánsz tudatosította a perspektívát, vagyis a távolságot, úgy ezt az új nemzedék feledtette el s tért vissza az elkapott pillanathoz (kifacsarva a latint: carpe diam - szakassz le minden negatívot [bocsánat]), mert lehet hogy azok az utolsó pillanataid, fókuszálj az emberre, mert a háttér bármikor mozgó díszletté, szétlőtt hulladékká válhat.
Mivel még a haladó, antifasiszta világ is maradi volt annyiban, hogy nem tűrte egy nő hivatásos fotóssá, sőt művésszé válását, egy ideig Gerta képei is Capa neve alatt jelentek meg. Nem mindig halad együtt az útjuk - innen a cím is, egy csata előtt Capa magára hagyja Gertát és hazamegy a negatívjaival.
(Spanish militiawoman by Gerda Taro)
"Gerda soha nem gondolt arra, hogy a szomorúság annyira közel állhat a gyűlölethez. A vállára dobta köpenyét és elindult a mentőautó felé. Hallotta a betegek nyögdécselését és egy anya hangját, aki a gyerekének suttog valamit. A teherautó-plató lenyitható hátsó oldalát műtőasztalnak használták. Ha a sötétben elvágnak egy vénát, a vér fekete lesz, mint a kőolaj. De a legrosszabb a szag volt. Ebben a pillanatban Gerda bármit megadott volna azért, hogy Capa itt legyen mellette. Ő egészen pontosan tudta volna, mit mondjon neki, hogy megnyugtassa. Megvolt az a képessége, hogy mosolyra fakassza az embereket a legnehezebb pillanatokban.
Egy ideig magába mélyedten cigarettázott, és emlékezetébe idézte durva és magabiztos kezének tapintását, hűséges spánielszemét, azt, ahogy belefújt a nyakába szeretkezés után, rossz hangulatait, amikor megvetően beszélt saját magáról, és amikor olyan durvaságokat tudott mondani, amikkel végképp feldühítette Gerdát, de aztán gyorsan ki is engesztelte mindent feledtető tekintetével. Gyengéd, szellemes és önző. „Az istenverte tökös magyar fiú”, fogalmazta meg magában újra és és majdnem ki is mondta hangosan, hogy elfojtsa a torkából feltörő zokogást. Egyedül haladt , sápadtan elveszett tekintettel az útszéki árok mentén, ahol a halottak egymásra hányva hevertek."
Gerta a front mögött
Gerdát egy tank tapossa el brunetei mészárlásban, a műtőasztalon hal meg, a regény az ő egyre szűkülő, ködös tudatából búcsúzik tőlünk. Azaz nem is, mert még látjuk Capát, a maradék Capát, mert Gerdával odalett az énjének fele, s Capa mostantól keresi a halált, elébe megy, nincs is nehéz dolga, a század tálcán kínálja erre az alkalmat évről évre. Keresi a halált, vezeklésül, amiért magára hagyta Gerdát, de az sokáig udvaroltat magának, még hátra van a partraszállás (D-day), Izrael, Vietnám. Egészen az addig a bizonyos utolsó, megváltó foszforbombáig, Hanoi mellett 1954-ben.
"Bonyolult volt ez az egész.
Ezt Camila is megmondta neki, egy egyenes tartású és félig süket cádizi cigányasszony, aki jóslással és dinamittal foglalkozott.
-Jaj, kislány, nehezebb egy férfit szeretni, mint vonatot robbantani."
Susana Fortes
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)