Willem Otterspeer: Rend és hűség - Johan Huizinga szellemi DNS-e
[Orde en trouw, 2006] ford. Balogh Tamás
Gondolat, 2008.
[4 életmű in 1]
„Mint aszfalt- és benzinszag a városok felett,
úgy lebeg a világ felett a szavak lim-lomjának felhője”
(A holnap árnyékában)
Egy történész, aki majdnem irodalmi Nobelt-kapott (1939), persze látott már ilyet a világ, sőt, az illető kiöregedett, memoáríró politikus volt, Churchill. Talán még Toynbee volt esélyes erre a szakmából, legalábbis szerepel a "lám, ő sem kapott Nobelt!" listán. Ha Nobel korábban él, talán Iulius Caesar is megkapja, igaz, akkor a légiók kissé jobban átírják a történelmet, dinamittal a nyeregtáskájukban... De túl messze szaladtam, arra is elindulhattam volna, hogy hányan kaptak majdnem Nobelt, pláne irodalmit, Herczeg Ferenctől kezdve (1925), ugye, elég egy ajánlás egy levegőtlen szivarszobából, kábé ennyit is ér, meg némi apró.
A könyvben derekas kultuszépítés folyik, a leideni történész professzor hódolata ez a könyv mestere, Johan Huizinga (úgy tudom, autentice így ejtjük: 'höjzinga') előtt, ráadásul a fülszöveg nem is a történész portréját ígéri, hanem az íróét... Mintha Paudits Béla szakácskönyvet írt volna, vagy Krúdy Bevezetést a politológiába.
Belegondoltam közben abba is, nekünk van-e ilyesféle, nemzeti intézményként funkcionáló történészünk, kutatónk, a 20. századból? Akit máig fordítanának idegen nyelvekre, akiről ösztöndíjakat és intézményeket neveznek el? Hát aligha. Ha lett volna, nem is kéne fordítani, hiszen eleve 'külföldiül' publikált volna, ha pedig itthon marad, mindenképp besárózódik annyira (bármelyik rendszerről is legyen szó), hogy senki nem akar majd róla semmit elnevezni. Szóval, állapítom meg még az előszó befejezése előtt: mi nem tudhatjuk, milyen az, ha egy nemzetnek van egy Huizingája.
(Még épp csak felütöttem, a könyvet, és máris kész három négy bekezdés. Ha így megy tovább, a fárasztó könyvvégigolvasások nélkül írom majd a blogot, hurrá. Vagy csak a fülszövegük nyomán, hogy vajh' miről szólhat? Pável blog, alcím: Fiktív könyvtár. Borgesnek ajánlva.)
Ha még jobban belegondolok, egy történésznek egyáltalán nem dicsőség az írói, a szépírói hírnév, sőt. A szakirodalmi idézettség, az menő, de hogy e fölé emeljenek holmi jótollúságot? Egy kutató stílusa legyen kimért, száraz, akadémikus... Legalábbis ez van megírva a Nagykönyvben. (Már maga a Nagykönyv is így van megírva.) Ha egy történészt írói Nobelre terjesztenek, csak azt jelenti, már életében összesúgnak mögötte a kollégák, finoman esszéistának csúfolják, pár erősebb holland sör után novellistának. Kinek kell ez? Lehet, hogy Otterspeer nem is kultuszt ápol, inkább rombol? (Öt bekezdés, és még mindig nem olvastam a könyvet, váó!)
Persze nem, komolyan gondolja ő, sőt olykor kritikus is vele szemben, de aztán gyorsan lefennköltözi Huizinga stílusát, arra keresi a választ, miért tarthatjuk ennyi évtized után is klasszikus szerzőnek, „miért olvassuk még mindig?”
A kis Han (szerzőnk nevezi így) a történelmi regényeket bújta, az egyetemen már a nyelvészet és a Kelet iránt érdeklődött behatóbban, így történhetett, hogy a haarlemi történelemtanár másodállásban már óind irodalmat adott elő az amszterdami egyetemen. Az 1900-as években járunk, már dolgozik A középkor alkonyán. A még 40-et sem betöltő feleségét 1913-ban elragadta a rák, a Nagy háború éveiben Leidenbe költözött a csonka családdal, az egyetemes történelem tanára lett, odahaza pedig színdarabokat írt és adott elő a gyerekeknek. Esti asztaltársasága egész szabadegyetemre „válthatott jegyet”, terítékre került az egész világ, és nem csak hollandul: volt, hogy egy anekdota „franciául indult, a csattanója viszont már arab volt” - kábé egy tucat (élső és „holt”) nyelven tudott.
A náci szellemet kérlelhetetlenül elutasította, amszterdami rektorként még diplomáciai bonyodalmat is okozott határozott antifasiszta kiállásával. Ennek később meg is lett a böjtje, holland vidéki száműzetésben hunyt el 1945 elején.
„A nyelv kifakult metafórák szótára” – nyelvészdoktori témamegjelölésében (nem lett lett belőle semmi) a 19. századi német klasszikus (bár jól elfeledett) írót, Jean Pault idézi – ilyen messziről indult Huizinga pályafutása, a nyelvfilozófia felől, a századvég gomolygó ősbölcsészetének kora még ez, és ne feledjük, kortársa Nietzscének (igaz, ez már a A torinói ló c. filmet ihlető, khm, megrendült Nietzsche...)
„Amikor a világ vagy fél évezreddel ifjabb volt, mint ma, az emberi lét kontúrjai sokkal élesebbek voltak.”
(A középkor alkonya, 1. mondat)
A szanszkrit irodalom magántanáraként a és gimnáziumi történelemórái mellett párhuzamosan dolgozott a haarlemi várostörténeti források kiadásán. Közben, a Nagy háborúban hadba lépő USA előtti tisztelgésül, s egyben kiváncsiságból megírta Amerikáról szóló könyvét (Mensch en menigte in Amerika, 1918), no meg befejezte a Középkor alkonyát (1919) – melyet fura mód Hollandiában inkább csak irodalmár körökben dicsértek.
„Kedvenc korszaka” a 12. század volt, ezt tartotta az európai kultúra csúcsának, afféle első reneszánsznak, ám tervezett könyve sosem készült el, „csak” résztanulmányok, valamint „kísérőnek” pl. Erasmus életrajza az Erasmus-évre (1924). Több vegyes tanulmánykötet és esszék után A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935) hozza meg számára a szélesebb világhírt. Ez és Homo ludens (1938) tekinhető kultúrtörténészi munkái esszenciájának. Életművét a Hollandia kultúrája a 17. században zárja koronázza 1941-ben.
E tisztelgő felvezetés után szerzőnk rázoomol Huizingára, filológiai tárgylemezre téve nyelvhasználatát, munkamódszerét. Kissé csapong, de követhető: mik Huizinga kedvenc szófordulatai, vagy - nem tudom milyen joggal nevezte szerzőnk Huizinga stílusát „néha fennköltnek” - „stilisztikai DNS-ei”. A kötet akár egy Huizinga-szótár előtanulmányának is felfogható. (Magyar viszonylatban egy Szerb Antal-kutatást tudnék elképzelni: novelláinak, regényeinek stílusa mennyiben azonos irodalomtörténetének, esszéinek nyelvével.)
„A történésznek ki kell élesíteni minden érzékszervét, meg kel tanulnia látni, hallani, ízlelni, szagolni (..) járnia kell a természetet, kóborolnia a mezőkön és a lankákon, amíg azt is nem látja, hogyan sütött a múltban nap.”
(A történelmi elképzelések esztétikai mozzanata)
Nekem is meggyőződésem, hogy egy jó történész útikönyvet képes írni arról a tájról és korról, amelynek kutatója – született is egy ilyen fiktív útikönyv-sorozat az antik és középkori városokról.
„Ugyan miféle elképzelése lehet a 13. századról annak, aki az összes pápai regestrumot átolvasta, de nem ismeri a Dies irae-t?”
(az 1905-ös székfoglalójából)
Huizinga is szinte regényt, útirajzot írt a középkorról, de nem azért, mert fantáziával kellett pótolni ismeretei hiányosságait, éppen ellenkezőleg. Megtehette, hogy életszerűvé festette a múltat, annyira jól ismerte - majdnem úgy, ahogy azt elvárta egy szakmabelitől. Amennyire azt csak ismerni lehet. Meglehet, olykor túlzásokba esett – nem ismerem a Huizinga-kritikákat, és a kötet sem bővelkedik ebben, az élményszerűség oltárán talán fel-feláldozott valamit a forráskritikából, mégis, mi másnak tarthatnánk, mint olyan historikusnak, akinek fogantatásakor, khm, Klió és Melphoméne Leszbosz szigetén adott találkát egymásnak titokban... (E kép ötletadója, persze már értelemben, maga Huizinga, p139.)
2 rokon könyv:
Huizinga, a rejtőzködő
ford. Balogh Tamás; a bev. tanulmányt írta Gera Judit;
a Huizinga-verseket ford. Tóth Krisztina
Balassi, 1999
Balogh Tamás - Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai - Johan Huizinga magyar recepciója a harmincas-negyvenes években
ELTE Eötvös K., 2002
(1 kritika)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)