Pánczél Mátyás: Sturmgeschütz III on the battlefield World War Two photobook series
Keszthely : Peko Kft., 2013.
(Magyar és angol nyelven)
hadtörténet / haditechnika / második világháború / Harmadik Birodalom / páncélosok / album
[4 visszavonulás
lovaglóülésben, lábunk közt löveggel]
Gondolhatnák egyesek, a pasik sosem nőnek ki fakardozós-tankmakettes korukból, de tévedés, szerintem még a szak(had)történészek is hamar kinövik, csak utána másért érdekli őket: apjuk, nagyapjuk mikkel illetve mik ellen harcoltak, milyen környezetben járták meg a kötelező poklot életük delén. Mert a második világháború (a fejlődő légierő mellett) főleg a páncélosok háborúja volt. Lássuk hát a Harmadik Birodalom egyik fontos fegyvernemét, mellyel magyar egységek is harcoltak, szóval ezúttal nem csupán a német-szovjet párviadalba pillantunk bele.
A kétnyelvű (magyar és angol) album a német páncélos rohamtüzérséget mutatja be schlagwortokban, pontosabban a - talán kevésé ismert - rohamlövegeket (Strumgesütz). Vagyis a híres a Tigrist és egyéb náci nagymacskákat ne ebben keressük, de azért csalódni sem fogunk.
(a könyv - és a képek forrása)
Ez a „műfaj” a nagy, igazi tankok kistesója, kísérő, mint a sör a gyilkos tömények mellett: nem áttörésre, hanem a nehézpáncélos elemek mögött elmaradó gyalogság támogatójának szánták. Messziről (avatatlan szemeknek közelebbről is) afféle kisebb, rövid csövű tank csak (most nagyon leegyszerűsítve mondtam), melynek általában nincs forgó lövegtornya sem (csak ritkán és későn, a parancsnoki járműveknek), eleinte (az első években) rövidebb a lövegük, és gyérebb a páncélzatuk is.
Későn kezdték fejleszteni ezt a típust, 1937-ben még csak egy - félig fa – prototípus létezett belőle a Wehrmachtnál. A lengyelek lerohanásában még mindig nem vett részt rohamtüzér egység, ezek csak 1940-től álltak fel, a nyugati hadjáratban. A már hivatalosan is Sturmgesütznek nevezett típusok (az alap: „StuG III Ausf. A.”) először a Daimler-Benz berlini-marienfelde-i gyáraiban készültek 1940 elejétől.
Az ekkor legerősebb német löveget kapta (7,5 cm űrm.), és 5 cm-es testfrontpáncélzattal bírt. A gyártást később átveszi a berlini Alkett hadigyár, amely a háborús évek során jól felpörgeti a termelést, pótolandó a keleti hadszíntéren százával odavesző egységeket (Valamint sok százas nagyságrendben szerel össze roncsokat, mondjuk 3 "donorból" kettő harcképeset.) Ezeket a üzemeket előszeretettel bombázzák a szövetségesek, mégis, a német hadigazdaság egyik „csodája”, hogy a rendszeres támadások ellenére évről évre nő a kapacitásuk, persze azért volt hogy egy-egy bombázási hullám után (pl. 1943 végén az Alkett ellen) hónapokra leáll a termelés.
A Barbarossa idején már a D altípusnál jártak a fejlesztésben, a kezdeti szovjet harcokban főleg a StuG III Ausf B-k vettek részt. Fő ellenfelük a híres T-34-es könnyű harckocsi volt, és bizony a szovjet típus ekkor még jobbnak mondható (ezt szűrtem le a képaláírásokból, bár ez nehéz ügy, hiszen mindkettő folyamatosan változott), a németek még csak közelről tudták kilőni az ellenfelet. Ezért indult meg a lövegfejlesztés az E és F altípusoknál 1942-ben. Erősebb páncélzatot is kap, de ez a fejlesztés már inkább nevezhető fusizásnak: utólag hegesztenek vagy csavaroznak rá elöl plusz 3 cm-es lemezt, majd – immár a háború végén – eleve megerősített, 8 cm-es homlokpáncéllal gyártják őket.(A 3 cm-es oldalpáncélzat mindvégig gyenge marad, ezt a legénység fél cm-es lemezekkel borítja, na ez már tényleg fusi, a hadvezetés tiltaná, a parancsnokok mégis elnézik, mert lélektani placebónak beválik.)
StuG enteriőr
Nincs belőlük „tipikus” típuspéldány, 1940-től szinte a Bukásig folyamatosan fejlesztik, az évek során többszörösére nő a frontális páncélzata, erősebb löveget kap, szélesebb, téli (keleti frontra való) lánctalpat (Winterkette, Ostkette), nagyobb lőszertárhelyet, jobb váltót stb.
1943-ra – elérve a G altípusig – rákerül egy teljesen körbeforgatható géppuskaállvány is, egy szintén belülről kezelhető gránátvető, és öntött lövegpajzsot kap – ez utóbbit az internacionalista testvérektől (a szovjetektől) nyúlták.
Folyamatosan módosul, szinte már alig ismerni rá, sőt eléri az agyonfejlesztések végzete: a StuG annyira kinő eredeti szerepéből, mint egy túledzett bokszoló: eggyel nagyobb súlycsoportba kerül, az „igazi tankok” osztályába, önálló páncélvadász szerepkörbe, ezért újra ki kellette fejleszteni a gyalogságnak egy páncélos támogató egységet, ez lett a (szintén 4 fő személyzetű) StuH (Sturmhaubitze) már 1942-től (csak az Alkett gyártotta). Elsőnek Leningrádnál vetették be őket.
az egyik végső, G-altípus bevetés közben
(innen)
A három nagy hadigyár (DB, Alkett, MIAG) 1945 tavaszáig kb. 9 200 StuG-ot gyártott le, a legtöbbet persze a Wehrmachtnak, a legtöbbet a vazallus államok közül Románia kapott (120-at), mi mögötte 40 darabbal kullogunk a finnek és a bolgárok után. Hogy a megszokott terepszínűek közt homoksárga tankok is feltűntek a keleti fronton, annak az lehetett az oka, hogy eredetileg az AfricaCorps kapta volna őket, de a keleti front végül minden utánpótlást elszívott.
A hasonló kategóriájú szovjet gépekkel módszeren nem veti össze a szerző, de annyit leszűrtem egyszeri átolvasás után, hogy majdnem tízszeres hatékonysággal lőtték ki a Vörös Hadsereg páncélosait, sőt a szerző szerint a német rohamlövegek még 1944 tavaszán-nyarán is legalább ötször akkora (!) veszteséget okoztak a szovjeteknek, mint azok nekik (ezért hívták anyagháborúnak: ezt a SzU is csak a termelés további fokozásával orvosolhatta). Ám 1944-re (de talán már hamarább is) a ellenfél gépparkja nem csak utolérte, de meg is haladta a német szintet (a SzU mennyiségileg mindig is felette járt, ami nem csoda).
Az antimilitáns motorbuziknak, vagy éppen a „zöldeknek” szolgál a következő infó: a végleges 1943-as fejlesztés motorja 100-150 km-re (nem sebesség: távolság! :D ) volt képes, már ha éppen volt mivel teletankolni a 310 literes tankját (Hitlerék egyik legnagyobb problémája az üzemanyag volt, annyira, hogy a végén már a kőszénből is képesek lettek benzint „sajtolni”).
De hagyjuk a garázsfílinget, térjünk vissza a kötet képanyagához: a fotók sokféle helyzetben ábrázolják a németek könnyű páncélos egységeit, vannak itt békés, mondhatni háborús zsánerképek pihenő katonákkal (persze a főszereplő mindig egy-egy ép vagy sérült StuG), a háttér általában a kietlen, sártól kátyús vagy hófödte szovjet mező - vagy éppen a páncélosok alatt beszakadt fahíd... De vannak békés, még agyon nem sebzett városi belső terek, és megállunk Rodosz várfala alatt is, vagy éppen kinézünk a németek hátországbeli tankos gyakorlópályáira.
Ezen az 1943-as átadóünnepségen a futószalagról legördült StuH rohamtarackok szerepelnek (debütálnak), ezek lövege már 7,5 cm helyett 10,5-es. Vajh mit játszanak a rohamlövegek mellé? Wágnert?
(a kötetből)
![olvastam még [201802]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/0d6b1385828415e5b393b3d6fbe351bc_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)