Torjay Valter (1926-): Egy középosztályi sors a XX. században
emlékezések
Vasszilvágy : M. Nyugat Kvk., 2013.
(A Magyar Nyugat történeti kiskönyvtára 14.)
Magyarország / orvos / hétköznapi élet / Horthy-kor / II. világháború / szocializmus / memoár
[4 kusza sorsvonal]
"[Apám] Mindig azt mondta: >A legkülönb ember a mérnök, mert az ura a természetnek, utána jön az orvos, aki szövetségese, a többi csak a szolgája.< (…) Kifejtette, hogy a németek a háborút elvesztették. Erre közbeszóltam, hogy én ezt már az elején sejtettem. Mire azt válaszolta, hogy ezt minden normálisan gondolkodó ember ugyanígy sejtette, de a német-magyar hadsereg hátrálásának következményei vannak, Magyarországot a szovjetek fogják megszállni. Ő már egyszer átélte a kommunizmust 1919-ben. Akkor volt műegyetemi hallgató. Tudja, hogy a történészi pálya igen veszélyes lesz. Ott kell legjobban megalkudni, és azt is tudja, hogy én erre nem leszek hajlandó. Akkor pedig áldozatául esem a semmire nem tekintő fanatikusoknak."
Csalóka cím, mert józan ésszel egy Horthy-kori memoárra gondolnák, pedig elbeszélőnk éppen csak kamasz lett a (második) világháború végére - cserkészként élte meg a világháborút, van is egy tábortüzes sztorija a cserkészvezető-miniszterelnök Teleki Pálról: egyik táborozásuk almával egyszerűen közéjük ült a tábortűzhöz a politikus, és persze vérbeli földrajztudósként a geográfiát is hamar szóba hozta, vizsgáztatva a fiúkat. A Kongó bal oldali mellékfolyóiról.
Arról most ne essék szó, ma hány kamasz mondaná, hogy egyáltalán hallott a Kongóról, nemhogy meg tudna nevezni pár belé ömlő folyót - ez már akkoriban is húzós kérdés volt, csak egy fiú hozott össze két találatot (ma ezzel minimum föci OTDK-t nyerhetne talán), majd addig lapuló szerzőnk mind a közel tucatnyit felsorolta. Éppen csak nem versbe szedve.
Úgy tűnhetne, önfényezés esete forog fent, pedig csak azt kell elhinnünk: a korabeli iskola ilyen diákokat is kitermelt - hiába, nem volt még facebook és twitter, aki unatkozott (volna), az a térkép és könyvek felett múlatta az időt. Már csak ez alapján is belőheti az olvasó, tényleg egy középosztálybeli memoárt kapunk, abból is egy eminens diákét, de meglátjuk, lesz még ennek haszna a történetben. Addig is csak egy aprócska művelődéstörténeti lábjegyzet - sok idézet lesz -, mai szóval netnaplós bejegyzés, poszt is lehetne, afféle "Eközben a királysírok régészeti feltárásán" című:
"Székesfehérvár nagyon rendezett és csinos város képét mutatta. Nagy élmény volt megismerni a királysírok feltárását. A megbízott fiatal régész és antropológus, Nemeskéri János már évek óta reménytelenül udvarolt unokanővéremnek, Varga Sárinak. Sári bölcsész-vegyész volt, később Földtani Intézet fővegyésze. János bátyám, ott Fehérváron, 1938 nyarán kérte meg ötödször a kezét, és kapott ötödször is kosarat."
Szerzőnknek sok más története is van még a tarsolyában egy jó helyzetű (és képességű) diák életéből. A feljegyzésekben mindig találhatunk valami más fontosat is, mint amire ő visszaemlékszik: pl. hogy viselkedhetett anno egy bakfis arisztokrata hölgyek előtt, hiába ült ő a fent a magasban a nyeregben, vagy - anélkül, hogy hirtelen földet akarnék osztani - egy középosztálybeli nyaralóingatlan a Balatonnál hányszor nagyobb belterületű lehetett, mint az a föld, amiből a nincstelen földművesek próbáltak megélni ugyanekkor országszerte... (Erre nem Torjay hívja fel figyelmet, nem afféle saját osztályát gyűlölő lukácsista ő, de el lehet mélázni ilyesmiken is őt olvasva.)
Rengeteg napló, memoár említi a németek bevonulását - mint pl. amikor az uszodába siető 17 esztendős Székely Éva először még nem is ébred rá, mit jelent, hogy tankokon vonuló fiatal német katonák integetnek neki a Margit hídon -, ezek lassan már kötetbe szedve is megjelenhetnének. Torjayé is beleillene - nála a "Margarethe I." így nézett ki testközelből:
"Emlékszem arra a vasárnap délelőttre. A reggeli diákmiséről jövet ½10 tájban Győr már tele volt gépesített német gyalogsággal. Az egyik teherautón ülő katonákat megszólítottam: >Wollen Sie Ungarn eroben, oder ziehen nach Balkan?< Nem válaszolt, csak mosolygott. Hazatérve apám közölte velem, hogy a hitlerista csapatok megszálltak bennünket. Ő beosztásánál fogva jól értesült volt mindarról, ami a megye útjain és hídjain történt.
Csakhamar látható jelei mutatkoztak a náci csapatok bevonulásának. Két zsidó osztálytársunk, a komoly Steiner Tamás, és a kedves, szelíd Frankl Pista nem jöttek többet iskolába, és az érettségin sem láttuk őket. Sőt, soha többé! Mindketten jeles tanulók voltak, és még emlékszem Tamás nagyon szép Széchenyi-dolgozatára, amely osztályelső lett."
De az egész elmesélhetetlen, mert apró, mikrotörténetekben gazdag memoár, bár külsőre vézna, tenyérnyi kis kötet. Persze aki átélte, az azért megpróbálkozhat a lehetetlennel, olyan történetekkel, hogy pl. az ostromot paradicsompürén vészeli át, hogy utána évekig nem bír ránézni paradicsomos ételekre.
"[1944/45, Bp. ostroma, Eötvös-kollégium]
A karácsonyi ünnepek már teljes fronthangulatban teltek. (…) Állandóan éhes voltam. Az elkövetkezendő hetek alatt ez volt a központi életérzésem, még erősebben, minta hideg. (…) Január első napjaiban lehetett, hogy végigjártam az elhagyott szobákat valami ehető után kutatva. Legnagyobb örömömre találtam egy öt-hat öklömnyi nagyságú, gránitkemény, penészes kenyérvéget. A penészt úgy-hogy ledörzsöltem, majd siettem vissza a szobámba a zsákmányommal. Ágyba feküdtem, törökülésbe helyezkedtem, fejemre húztam a takarót. Az ölembe Suetonius De vitae duodecim Caesarum-ját és kőkemény kenyereket tettem. Olvastam és rágcsáltam. Őszintén bevallva még a nyálam is csorgott gyönyörűségtől, annyira jól esett. Ezt a mannát két napra elosztottam . (…)
Mikor a könyvtárban üldögéltem, néha idegen arcok nyitottak be. Itt bujkált például Hajnal Gáspár, Hajnal István történészprofesszor fia. . (…)
Január közepe felé… történt, hogy a pincerendszerbe letévedve felfedeztem egy magányosan álló hordót, mely tele volt paradicsompürével. Na, azt az örömöt! Három napig abból éltem, de sajnos lassanként annyira megundorodtam tőle, (…) hogy évekig rá sem néztem a paradicsomra."
A következő háborús emlék nekem azonnal Márai híres, abszurd feljegyzését idézi fel a Föld! föld!-ből, amikor egy öreg zsidó túlélőt úgy foszt ki mindenéből egy szovjet katona, hogy közben biztosítja őt, ő is zsidó:
"..Mesélték, hogy a nagy Stühmer lerakatnál az oroszok bokáig csokoládéban jártak.
Pár nap múlva megjelent az első Szabadság. Antalóczy Zoli, sohasem felejtem el, meghatott hangon olvasta fel nekünk Zilahy Lajos meglehetős talpnyaló cikkét ehhez a tatár hadhoz. Viszolyogva hallgattam. Már ez alatt a pár nap alatt is eleget hallottunk „a dicső szovjet hadsereg” erőszakoskodásairól és gyilkosságairól. Azt hiszem ennek a hadseregnek csak a szegény, életveszélyből szabadult zsidók és a pár ezer bolsevik örült. Néha még párthíveik is pórul jártak velük. A kollégium bérházában lakott egy idős asztalos. Régi szocialista volt, úgy várta az oroszokat, mint a Messiást. Mikor az oroszok bejöttek egy pincébe, ő is ott szorongott, mosollyal az arcán fogadta őket. Az orosz katona megnézte. Rendezett öltözetű ember volt, kissé testes, gondozott, ősz bajusszal. Kezét akarta nyújtani, mire a katona megragadta bal kézzel a bajuszát és jobb kézzel úgy pofonvágta, hogy az öreg elesett. >Burzsuj< – mondta az orosz és otthagyta."
Ilyen apró, nem átlagos, de egyediségében mégis jellemző kis történetekből, több hasonló visszaemlékezésből azért valahogy kikerekedhet e múlt képe. Az is egy kész kis korrajz, ahogy apja eltanácsolja a szívének kedves történészi pályától, mert ő már megélte, hogy mit tesznek a személyes ambíciókkal a diktatúrák.
Hamar megtanulja család, mit hoztak az országnak a "fordulat évei"
"Édesapám ezután [a háború végeztével] visszament az állásába, ahol simán igazolták. Sőt, Győr főispánságát is felajánlották neki, ha belép a kommunista pártba. Ezt visszautasította. Ennek meg is lettek a következményei. Egy év múlva bélistázták, és elment fát vágni, és vízórát leolvasni. Sok kitűnő szakember járt így. A kommunista uralom egyik legnagyobb bűne és ostobasága volt ez."
Személyesen is hamar szembesül a tébollyal:
"Sajnos nem csak a tanulmányok voltak nehezek, hanem a politikai helyzet is. Már számon tartották a származást, és azt, hogy katolikus gimnáziumban lakom. Természetesen voltak besúgók és provokátorok is. Én nemigen mozdultam ki a kollégiumból, legfeljebb az előadásokra, és ha Édesanyámhoz mentem Budára. Mégis megtalálták a lehetőséget. 1948-ban szülészeti gyakorlatokra jártunk esténként. Egy ilyen alkalommal egyedül üldögéltem a szülőszobán, hírlapokat nézegetve. Egyszer csak odajött hozzám egy fekete hajú kolléganő, és beszélgetést kezdett velem. A beszélgetés során elmondtam, hogy szeretem az ókori történelmet, és milyen érdekes lenne, h a az ember visszaszállhatna ezekbe a korokba, és láthatná annak kiváló szereplőit. Ezután a költészetre terelődött a szó, és megkérdezte, hogy mit szólok József Attilához? Megmondtam, hogy nemigen ismerem, mert a gimnáziumban meg sem említették a nevét, de egyébként sem szeretem a modern költészetet.
Majd hanyatt estem, mikor behívta a Madiszba, vagy hogy hívták az egyetemi sóhivatalt, azt a vádat szegezték nekem, hogy visszakívánom a rabszolgatársadalmat, és utálom a proletariátus nagy költőjét. Alig tudtam magamat kimagyarázni."
A következő pár sor rengeteget árul el Rákosiékról, egy évtizedről, amikor úgy játszottak, gyurmázták a társadalom élő szövetét, mint a bolond saját taknyát a rácsos ágyában:
"Nem készültem sebésznek, de a szülészet csak kiváltságosoknak volt fenntartva. Budapesten szülésznek lenni nem egy osztályidegen reakciósnak szánt helyzet volt. Sebész is csak azért lehettem, mert vagy 150 fiatal orvost dobtak át sebészetre, készülvén a harmadik világháborúra."
1956:
"Október 6-án (micsoda szemtelenség!) nagy csinnadrattával temették el a kegyetlen Rajk Lászlót, aki megérdemelte sorsát, és a régi katonatisztekből hozzájuk pártolt árulókat. Természetesen az 1945 és 1956 között a börtönben agyonvert és felakasztott tisztességes magyar emberek (ide nem számítom a hasonlóan gazember nyilasokat) ez a megtiszteltetés nem jutott ki. Pedig ők érdemelték volna a dísztemetést, és nem ezek a hitvány gyászmagyarok."
A forradalom idején éppen a fővárosban tartózkodik, sebészként segít a harcokban, lát pár csúnya dolgot a műtőn kívül is.
"Soha nem felejtem el annak a szovjet katonának a holttestét, mely a Kilián és a Corvin között, a körút jobb szélén feküdt. A tankok kétujjnyi laposra hengerelték a holttestét. Úgy nézett ki, mintha pergamenből lenne."
Később az ex-ávh vendége is lesz, de megússza a hosszabb vendégeskedést. Hát, nem mondhatnánk, hogy a rendszer hívévé szegődött volna. Szombathelyen maradt orvos nyugdíjazásáig.
"..szerény igényű voltam. Többnyire fehérben jártam, hogy ne kopjon a ruhám. Emellett kényelmes is volt. Nekem, ha jó könyvet olvashattam, mindenem megvolt."
Ránézésre egy átlagos idős bácsi - mégis mennyi mindent hordoznak magukban... Gyermekeinek hála még idejében lejegyezte az emlékeit - nem minden tanú tette ezt meg, az én nagyapám például azonnal hallgatásba burkolózott, ha a frontélményeiről faggattuk. Valaki még ki tudja húzni a tüskét, más hagyja betokosodni, talán úgy fáj kevésbé. A Torjay-gyerekeknek hála mindannyian gazdagabbak lettünk egy történelmi forrással.
![olvastam még [201801]](https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/.external/.thumbs/1ebdc6931b84b14c6b1fa811e379f754_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)