Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol
ford. N. Kiss Zsuzsa
Ulpius, 2001 [ered. 1999.]
francia, kortárs, novellák
Még Baudelaire sem állhat az utcán az egymás tekintetébe gabalyodó nő és férfi közé (felülírják az irodalmat is - Anna itt úgy játszik a verseivel, mint Rácz Zsuzsa EP megidézével.)
A pasi szúrós borostával s hozzá jó dumával hódít.Negatív előítélettel fogtam kézbe ezt az eredetiben 1999-es Gavaldát, de meghódított, egyrészt a jó dumájával, másrészt... na nem a borostáival, de a kellemességével.
A hát az egyik legérzékibb testrész – nálad mennyire dobogós, Kedves? -, ezt bámulják először - hosszan -egymáson hőseink. Elsőként a férfi, ahogyan követi a nőt, majd a rendez-vous megbeszélése után a nő az övét.
Ha egy férfi randevút kér egy nőtől, kicsit megoldja vele a világ sajgó kuszaságát, visszakapcsol pár zárlatos relét a mindenség nagy Trafóházában, amely a világ végén duruzsol valahol, és ahonnan a mindennapok berregése előszüremlik hajnalhasadtával. Ha egy pár összebújik egy utcai lámpa fénykaréjában, messzi tőlük viharvert, összegabalyodott kalászok simulnak ki. Szereplőpárosunk is a szépség egy ecsetvonása lesz az éjszakai Párizsban.
"Megemeli a hajam és a tarkómba csókol, a kis hátsó vájatba. (…) Bordáink közében riadó."
(Kis praktitkák...)
Ám Gavalda elkerüli a csapdákat, rögtön az első meséjében nem andalít bele a tündérmesékbe, az emberi világban maradunk, minden mulandó és múlékony, egyetlen pillanat varázsa úgy törik meg, mint a víztükör a zivatarban.
Megszerettem Gavaldát, emberi. Mosolyai és szomorúsága is, nem flancol ki semmit, megható, de nem együgyű, mint a magukat mágussá kenő írószélhámosok.
"Utána hazamegy az ember, de nem találja a helyét."
(Katgut)
A kötetcímadó mondat egyébként – s ezzel továbblapozom a kis kötetet - nem egy nő, hanem egy sorkatona lelkéből „hangzik el”, de csak a kutyái örülnek a hazalátogatásának. Illetve nem is. Mert mindenkinek jár egy ilyen ajándék az életben, az övé sem akármilyen lesz: önmagát csomagolta be...
"Azt mondják, a katonaságnál megférfiasodik az ember, én csak még pesszimistább lettem."
(Eltáv)
Amikor pedig - újra ugrunk a novellák közt -, a sérült vaddisznó magára zárja a papa Jaguárját, annyira röhögtem már, hogy nem bírtalak nem felhívni, Kedves... Már tudom, szereted te is Gavaldát. Igen, néha naiv, és nem éppen egy Zola. Párizs gyomra helyett ő kopogó tűsarok és feszes harisnyakötő, de micsoda vádlival és cserfességgel! Talán odahaza a könyvespolcain a Vaszary-testvérek sorakoznak...?
"Olyan vagyok, mint az a Bretécher-figura: egy lány ül a padon, nyakában tábla: „Szerelmet akarok”, kétoldalt dől a szeméből a könny, mint a záporeső. Mintha magamat látnám. Te meg azt mondod rá, kép."
(The Opel Touch)
Anna intim író. Nem olyasmiket ír, amiket – filmre képzelve – csámcsogó plázamozikban vetíthetnének (bár Hornby is hogy járt...), hanem mintha magánvetítésen vennél részt, amikor olvasod, a pergő filmkockák pedig ismerősek valahonnan... Rájössz: ezek az életed során a „szemed sarkából” látott képek, láttad már ugyan, de nem azt a filmet nézted... Gavalda különtermi vetítéseket tart az életedről. Az életünkről. Az életeinkről.
Ja, és nőként még a férfiak nem éppen alkalmatos időben beálló, zavarba ejtő merevedését is képes szavakba önteni, olyan beleérző képessége van. Meg kifejező. Lesz a közös kedvencünk, Kedves?
A. G.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)