§ "A könyvtár a haza legjobb meghatározása.” (Elias Canetti) § "A haza legjobb meghatározása: a könyvtár.” (E.P.) § "Si apud bibliothecam hortulum habes, nihil diderit. / Ha könyvtárad a kertre néz, mi mást kívánhatnál?" (Cicero?) § "A könyvtár olyan mint egy borospince. Ott sem kell mindent meginni." (J.C.Carriére - U.Eco) § „Úgy tűnik, az életben egyszer óhatatlanul eljön egy pont, mikor az embernek el kell döntenie, irodalmár-e, vagy egyszerűen csak szereti a könyveket, s én kezdem belátni, hogy könyvszeretőnek lenni sokkal jobb buli.” (Nick Hornby) § Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott." (Babits Mihály) § "Pro captu lectoris, habent sua fata libelli" (Terentius Maurus) § "-Szerinted van ennek a történetnek tanulsága? -Hogy mije?" (Dániel András: Tengerre, kuflik!) § – Biztos, hogy mindent olvastam, amit maguk olvastak. Ne higgyék, hogy nem. Komplett könyvtárakat végeztem ki. Bőrkötéses gerinceket és ROM-meghajtókat koptattam el. Volt már olyan, hogy taxiba ugrottam, és azt mondtam: „a könyvtárba, és lépjen a gázra.” (David Foster Wallace: Végtelen tréfa)
fűzfavirág:
@Pável: ja, mélyvíz :) és kösz a gratulációt a serdült ifjúság nevében.
Ez perzsa, nem oszmán, ott... (2017.04.06. 13:47)olvastam még [201703]
Pável:
@fűzfavirág: remek kis könyv, de inkább mint kultúrtört. nyűgözött le, semmint irodalom...
Kissé ... (2017.04.04. 17:12)olvastam még [201703]
fűzfavirág:
Nagyon kíváncsi lennék a véleményedre Füzuliról :) A kicsi most ezt olvassa és fordítja az egyetem... (2017.04.03. 10:15)olvastam még [201703]
Crick, Mark: Kafka levese irodalmi és gasztronómiai ínyencség a világirodalom 14 receptben [Kafka's soup, 2005] ford. Getto Katalin, Varró Dániel Alexandra, 2008
Parányi könyvcsoda, azt hiszem egyedülálló a maga műfajában - idehaza bizonyosan. Egyszerre világirodalmi paródiafüzér és szakácskönyv: Homérosztól Sade márkin és Borgesen át a Trainspotting szerzőjéig rövid stílusparódiák: rövid történetek, amelyekben fakanalat ragadnak a világirodalom főszereplői, miközben íróik stílusát parodizálja az amerikai szerző.
Ha követjük az elbeszélésekben rejlő recepteket, a gasztronómia jeles alkotásait készíthetjük el a fifikás fűszerezésű omlettől a töltött csirkéjén át (a lá Sade márki) Garcia Marquez borban pácolt kakasáig… Túlzás nélkül: egyik szemünkből a hagyma facsarhat könnyeket, másikból a stílusparódiák. Mindkét műfajban egyaránt pazar, amiért köszönet a mű tolmácsolóinak, hiszen nekik a hazai fordításirodalmat is meg kellett forgatniuk az irónia páclevében, pl. Homérosz magyar hangját, Devecseri Gábort: „Átreidész Agamemnón sűrű könnyeket ontva / vágta a hagymát, mint a sötét folyam árja a sziklán, / ömlött könnye az arcán, s megharagudva lecsapta / végül a kést - úgy vélte, nem illik e munka királyhoz”.
Vagy vegyünk egy modernet, Irvine Welsh-t, akinek hőse - talán a „hideg pulyka” (= elvonási tünetek, ang. szleng) állapotában - éppen csokitorta sütéséhez készülődik: „Bedobok egy csomag vajat a lábosba, aztán meggyújtom alatta a tüzet. Látom, fölolvadt, erre ráöntöm a cukrot, nézem, ahogy a fehér szemcsék beleolvadnak abba a barna lébe. Rohadt jó, teljesen elolvadt... Remeg a kezem, mikor a kakaóport beleszórom a lábosba." Később: „...kimérem a lisztet. Egy ekkora hegynyi fehér por láttán kísértést érzek, hogy beledugjam az orrom, és szippantsak egyet. (…) Öntök bele egy kis portóit is. Kicsit meg is kóstolom, nem rossz, úgyhogy még egy kicsit öntök a lábasba. Ki is ürült a palack. A felét megittam, a másik fele meg belement a tésztába – kibaszottul mohó ez a torta.”
Alapszitu: vastagbuXájúak felszínes dumálgatásai egy budai étteremben, ahol már szinte mki megvolt mkinek (bár a meleg lakberendező Krisztián hoppon marad). „Kilenc Nárcisz vértelenül is irgalmatlan csatája ez” – ezt ígéri a szerző az utószóban: "ígéri", mert a szemfüles olvasó csak a krimit nem kezdi hátulról, de minden mást muszáj… [ó hány könyvben van utószóként, ami tkp. előszó lenne]
Márai mellett mottója lehetne egyetlen sora: „Mindenki megvolt: mindenkinek.” Hogy milyen a stílusa a szereplőknek, átengedem a szót a nekik: Győzőről, a vendéglő tulajáról Delfin, a primadonna mondja: „Cinikus gyík", Delfinről (aki - ezt hangsúlyozzák eleget - szoprán, színésznő) Győző ezt mondja: „Szakmai elvárás, hogy hisztis legyen".
Háttér: a közelmúlt pesti utcai hadakozásaira utal vissza folyton folyvást, de egy sokkal nagyon kataklizmára: sok halottat emlegetnek, mintha már-már polgárháborús perióduson lenne túl a város. „Pest, ez a vérbő proletárvircsaft” áll szemben – ill. alatta – Budának, s a mottóban Márait idézi: „Budán lakni világnézet”, és szerencsére „Buda nem műveleti terület.” (Valóban.) És a barbár Pannóniát is megidézi a színpadi jelenben: egy februárban virágzó mandulafácskáról is szó esik. Ennyi. Elég unalmas szöveg. Színpadon már csak színészeken múlik.
A szabadkai írónő második regényében két pakli kártyát kever össze boszorkányosan: önéletrajzi (?) regényét, lányból nővé válásának történetét szövi egybe Csáth Géza feleségének történetével. Miközben egyikük sóvárogva, de félve áll új élete előtt, a másik átkozza házasságát, sorsuk kezd rímelni kezd egymásra, néha azonos színekkel, mozdulatokkal, mondatokkal élnek - ahogy a spanyol fodros esküvői ruha is kétszer lobog fel a szemünk előtt.
Csáth és Jónás Olga házasságának iszonya, annak is a tragikus fináléja ez: milyen vágyak és brutális egymást kínzások vezettek el ahhoz a bizonyos három pisztolylövéshez – és hogy valójában milyen súlyosan volt terhelt az erotomán Csáth: “Nem tudtam, hogy igazából a kínt akarja föltérképezni, amihez engem választott”- summázza a szerencsétlen feleség. Ja és Kosztolányi is átvonul a színen. A kötet élvezetes olvasását sajnos jó néhány zavaró szerkesztői, gépelési hiba nehezíti.
Tóth Kriszta verseskötetei után szintén mesternek bizonyult a prózában is (emellett ólomüvegműves és restaurátor). Főleg a szerző gyermek- és ifjúkorába kalauzol a kötet, az úttörőtáboroktól Párizsig, de inkább gyerekkorokba – akár a miénkbe is. Történetei felfeslett történetek, amelyek „nemzedékeken át mesélődnek” és „soha nincs végük, csak abbamaradnak, meghúzzák magukat, mint a lappangó betegségek, hogy aztán egyszer csak feltámadjanak és másutt, máshol kezdjenek hasogatni, burjánozni, nyilallni”.
A címadással a többértelműségre játszik rá, az elbeszélések alcímeinek mindegyikében megjelenő "vonal" szó (pl. Vaktérkép - Életvonal, stb) kétszeres címadása felülírja a főcím sugallta, látszólag gyakorlatiasabb jelentést: az Ez itt minek a helye? - (Bikinivonal) narrátora a fürdőruhákhoz való viszonyán keresztül vall gyermekkorról majd anyaságáról. Csalódás- és egyben tanulságtörténetek olyan finom nyelven, amire csak verseskötetek után képes valaki.
Szerzőnk nem szakmabeli, a kánon helyett pontosabban egy másik céh tagja: az Örkény Színház színművésze, aki már két ízben is felségterületet „sértett”. Szerencsére, mert rég nem olvastam olyan drámai, szép, jól megkomponált történetet, mint amin hősnőnk evickél át. Színésznősors, talán életrajzi ihletésű.
Sóri Edina vad csikólányból szerelmek és keserűségek érlelte színésznő lesz, Bíró mesterien felépíti és megszeretteti végtelenül naiv alakját. Háttere a langyos Kádár-kor, az olcsó kevertek és szerelmek világa, meg persze a Színház, ami egyszer szent hely, máskor pudvás börtön.
Egy nyugdíjas tanárember - letagadhatatlanul - amatőr, de bájos válogatása magyar archaizmusokból, helyenként ma is élő tájszavakból: a már eleve meddőnek született nyelvújításbeli szavainkból, persze magyarázatokkal együtt (bár igen kevés hivatkozással).
Szókincs-lomok eleink beszélyeiből, avagy amit biztos aláhúz a magyar Word. Apáczaitól, Döbrentei Gábortól, a reformkor nagyjain át, akár Pilhál György, Határ Győző szógyártmányaiig.
Filozóf tématikában ajánlom és szeretettel küldöm a szép dohos szavakat a Reakció kommenttereit olykor megszálló Teakratáknak. Sokat nem is elemezném, többet érünk néhány idézettel:
Stb., stb... Van még a kis kötetben válogatás a tréfásabb hangzású magyar írói álnevekből: pl. Fiók Immánuel = Waldapfel János, illetve rengeteg a „magyar Lessing = Bajza” típusú, nem ritkán erőltetett párhuzamokból is.
[Inside China, 2007?] fotó Henri Cartier-Bresson et al., bev. Jonathan Spence Geographia, 2008
Hát érdekes nép ez a kínai. Nem esnek kétségbe, ha pl. a sivatag alig 200 km-re megközelíti a fővárost: helyette turistakomplexumokat húznak fel a homoktenger mellé, és sivatagi bobozással csalogatják oda a külföldit. Peking és a többi iparosodott nagyváros meg olyan mocskos, és egyben olyan high-tech az ország, hogy már a kilencvenes években mesterséges esőt varázsolnak elő az üres égből (fellövik az égbe a kínai H. Bóna Mártát?!) és így mosatják le az utcákat...
A fotóalbumban rövid szöveges összefoglalók vannak Kína (művelődés)történetéről, de az igazán beszédesek a képek. Madártávlatban látjuk a kontinensnyi virágmezők országát, és zuhanórepülésben zoomolunk rá a kínai nagycsalád ebéd utáni, maradékokkal és mosatlannal teli asztalára, vagy testközelből pillantunk be az ipari rabszolgasorba születettek mindennapjaiba.
A komcsi egypártrendszert és diktatúrát a kapitalizmussal zseniálisan ötvöző ország díszvendég lesz a közelgő könyvfesztiválon, és legalább félszáz kötet jelenik meg róluk/tőlük - talán az albumok a legígéretesebbek közülük.
Ritkán olvas ki az ember egy szakácskönyvet, de ha az a legjobb magyaros kajákról szól és olyan a képanyaga, hogy szinte olvashatók a fotói, akkor mégis... Így tettem én is, ezzel:
Pataki János, Patakiné Márkus Piroska: Székelyföld ízei Székelykő Kft., 2006
Aztán kissé alábbhagyott a lelkesedésem... Az ötös a témának szól leginkább... Mert a receptek elnagyoltak, aki kezdő, az a mennyiségek, sütési idők híján csak hasra ütve készítheti el a finomságokat. És nem tudom, jót tesz-e a kötetnek, ha a fizetett reklámon túl a szövegben is csak egyetlen étterem, a bálványosi Vár-panzó neve hangzik el. Amúgy itt készültek a káprázatos ételfotók is, ami persze jó ajánló a helynek, az ember rögvest felkerekedne, egyenesen rohanna, toronyiránt a terített abroszok felé...
Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) : Valami jó testnyílás. Novellák JAK(-füzetek 151.) - L'Harmattan, 2007
A fiatal írónőnek sikerült olyan kötetcímet választani, amit ha beírunk a googliba, 6. helyen a Subba bukkan elő... :P
Bár a kötetke végén van egy teljesen értelmetlen „emlékeztető”: saját mondatok visszaidézése, én saját lepkehálómmal ezeket fogtam be:
Testemen bárányok legelésznek. Mindenki egyformán boldogtalan, mert mindenki mást szeret. Ülök, és hagyom, hogy rám kússzon a szürkület. Az idő vasfoga sem a régi már, hogy kikezdjen minden jót, ami a múltban történt. Az ember arcára van írva, ha frissen intimgyantázott. Illatokat hallucinálok. A világ összes magyar nője összesen harmincéves koráig több mint egymilliárdszor menstruál. A köldököt egyébként én burikknak hívom. Az embernek sorban emigrálnak a barátnői. Elmészek vették már készpénznek a novelláimat. Majd írok kicsit hiteltelenebbül, akkor minden rendben lesz. A költészet egy kis gyerekzokni, amely befülledt az értelmezői közösségek kiscipőjében. A prostitúció absztrakció. Az orvosin lefagyasztott csecsemőtetemre bukkantak, amint amikor ez ember nem tudja, mit vesz elő a mélyhűtőből.
(Szóljon, aki ezt itt most egy versnek olvasta és "bejött"!)
Amúgy meg van mersze szakmabeliként egy Esterházyt elvinni antikváriumba – és ezt megírni (még ha duplum is). Amúgy Garaczi a mindene, még anyjával is összehozza – papíron. És cincálja a műfaji kereteket rendesen. Ami pedig rendkívüli: humora is van – nőíróknál ritka ugyanis. (Mármint ha írnak, a nem író nők humorával már nem ekkora a baj –vagy csak annyi, mint úgy általában a Zemberrel. Gyakran nincs.)
Rácz I. Péter/litera.hu (vigyázat, erősen szőrösszívű a kritikus! Ja, és itt akadtak ki a lekultúrpicsázásán) , JAK/fülszöveg/részletek , litera.hu/részletek , további részetek itt: műút , netnaplói a literán , egyéb művek a neten , a Válni jó c. novellája , Balogh Endre SZ-N. I. még kiadatlan, de részletközölt regényéről , egy régen frissült, mégis hosszú publi lista , Ő Darvasiról , Ő Háyról , Ahol táncol (&"táncít" - ez itt és itt és itt ő volna?)
Novellák és memoár. Pl. saját kéztöréséről, Gérecz Attila fiatal '56-os mártír költőről - és Lázár Ervinről. Ezért nincs "osztályzat".
Sírni lehet a könyvvel. Mert Vacskamati férje haldoklását is megírja, a kórházbeli agóniát, ahol egymást váltották a csodaként megélt reménykedések a hazatérésről vagy éppen a már magatehetetlen beteg íróra ráripakodó nővér... Szívszorító.
És számomra megmagyarázhatatlan, miért volt "jó" az özvegynek, hogy a család egy barátja boncolta... (Ez a doktornő meséli utóbb: a patológia ablaka előtt mindvégig egy feketerigó ugrált és füttyögött...)
Nekem kissé olyan volt, mint egy Vas Gereben-szemelvény, megspékelve Jókaival (telis-tele van idegen szóval - ma ez már sokaknak kihívás) és az anekdotázó Krúdyval. Ha összevetjük írásainak témájával, megdöbbentő, mennyire nem volt modern - e karcsú kötet alapján mondom - a témaválasztásban: Kaffkával egy időben hal meg, de egy évszázaddal ódonabb a munkássága. Nem rossz persze, csak erősen idejétmúlt.
Ha pedig könnyebb olvasmány volna, tele lenne a tőle vett idézetekkel minden iskolás tankönyv, ami a magyar régmúltról szól, ám így csak a hasonló, szellemét megidéző válogatásokban él tovább. Sajnos sajnos csak legenda: a szivarozó, pantallós nőszemély, az első hazai leszbi írónőnk.
Főterek, közterek. Agórák, Fórumok, Piazzák, Piazetták, Place-ok és Markt-ok
Maria Teresa Feraboli: A világ legszebb terei [City squares of the world, 2007] Alexandra, 2007.
Ütőerek fő metszéspontjai a Zurbánus ember életében. Mellesleg a történelem nevű sokfelvonásos dramolettek, tragikomédiák nagyszínpadai.
Nem is építeni kellett hozzájuk, hanem éppen hogy teret hagyni. Visszavenni abból a megalomániából, ami leginkább megmutatta a hatalmat: be nem építeni azt, ami pedig erre ingyen kívánkozó préda: hogy elvegyék a teret, minden irányba, megsemmisítsék a kilátást az ég felé is. Mert felfelé nem nézelődünk, ha utcát járunk be, csak ha tereket. Olyan érték a köztér, ami annál drágább, minél kevesebb maradt belőle.
43 főtér a világ minden sarkából, Argentínától a budapesti Hősök terén és Szentpéterváron át Japánig, csodás képekkel: sokkal több, mint a Földet körbefotózó albumok, amelyeket megtölthetnek bármilyen szép fotókkal, ez itt többet ad náluk, mert ez a kötet az emberiség emberhez legméltóbb kultúrtörténetének lenyomata (avagy hogy fellengz' a bölcsész. Pedig Heidegger-jegyzeteimet még elő sem kaptam!). Igaz, a könyv- és emberégetések (meg lefejezések, kínzások, kerékbetörések stb.) is a főtereken történtek, de nem erre a célra épültek, és ennyire grumpy még én sem vagyok, hogy ebben az irányban assziciálgassak most.
Míg nálunk magánvárakat építettek a kiskirályok, addig Itáliában kiépültek a piazzák. Mindegyik egyedi: Sienáé legyezőformájú, Brüsszelé néha egy óriás virágszőnyeg, a római Campidogliót/Capitolium teret Michelangelo tervezte III. Pálnak - ahogy a Szent Péter teret Bernini VII. Sándornak. A szintén római Piazza Navonán újra megrendezhetnék Ben Hurék lovasversenyét. Lyon városáé a legszebb tér, ahol vizespólószoknya versenyt tarthatunk. A Picidally Circus madártávlatból: mint egy kergemarhakóros idegsejt, a Maria Theresien Platzon pedig látszik, hogy egy porosz tervezte. (De ez utóbbi lehet, h. baromság, mert pl. potrohos császárnő szobrának talapzatát is 20 méteresnek írja a könyv, ami egyszerűen marhaság.)
Legtöbbjüket már az is ismeri, aki nem világturista, csak nézi a nagy, díjesős amerikai kalandfilmeket: sok színteréül szolgált már valamelyik világMcMentős vagy egyéb, öncélúan véres akciónak (emlékszünk az erkélyjelenetre..?!) E képsorokból - sőt akár az albumokból is - jobban megismer(het)jük e helyeket, mintha magunk fordulnánk körbe a közepén, benne a ricsajban, szélcibáltan, de akkor is saját perspektívánkból, s nem profi kameramannokéból látnánk meg először. Mert így elveszítjük a felfedezés örömét. Fotelturizmus: izomláz és a rácsodálkozások öröme nélkül... Ami pedig talán a legtragikusabb: világörökségünk utolsó mentsvárait is utolérte a végzet: legtöbbjüket már úgy hívhatjuk, sokszor, míg lepörög a kalendárium, gondoljuk a karácsonyi "díszkivilágításokra": Plész dö lá Giccs.
A kötet nem csak egy gyönyörű fotóalbum, de az egésznek kb. a harmadát kitevő szöveg kitér az építészetre, sőt az urbanisztika történetére is. És, ahogy nézem, a kiadó 6 ezer HUF-t kér érte. Relatív, kinek mennyit ér ez az összeg, de a kötet felől nézve: megéri.
p.s. Tudta valaki, hogy Canberra neve az őslakosok nyelvén találkozóhelyet jelent?
Bájos ártatlansággal nyílik fel a mesélő, egy kislány, Marji (Márzsi) szeme az iráni valóságra, a sah diktatórikus rendszerére, majd a várva várt, mégis inkább a cseberből vederbe keserű tapasztalatát hozó ún. iszlám forradaloméra.
Közben pedig tele van felnőtteknek szóló tanulsággal, fájó igazságokkal, pl. "Amíg kőolaj van a Közel-keleten, itt nem lesz béke." Említi az "iráni Dickensnek" nevezett (kurd) írót, Ali Ashráfot (wiki), akit jó lenne magyarul is kiadni, ha már ekkora boom-ja van az iráni irodalomnak... De van igazán ütős ajánlata is: a főszereplő kislány képregényben olvas a marxizmusról...! :O) Ez már annyira bizarr, én nem tudom, tréfál-e Satrapi, vagy tényleg volt Iránban gyermekképregény a materialista dialektikáról...?
De még ez sem készíti fel Márzsit arra, ami vár rá: nagyszülei történetére nyomorgásukról az ő születése előttről, vagy a családtagok börtönbeli történeteire, sőt rokonok, ismerősök kivégzésére... és végül az irak-iráni háborúra. Amihez szintén hihetetlen adalékokat fűz: pl. hogy a börtönből kiszabadított ("puccsista") pilóták annak fejében vállalták Bagdad bombázását, hogy újra engedik játszani a betiltott iráni nemzeti himnuszt... (vajon mennyi igaz ebből?) És persze ott az alja tucatember... pl. a szomszédjaik, akik mindenkor követik az aktuális rendszert, mindig végrehajtják a kívánt, akár 180 fokos fordulatokat is, és besúgják a barátaikat, meg a boltban az utolsó darab árun is tépik egymást, stb. A fiúknak közben vacak, aranyszínű műanyag kulcsot oszt az állam, amellyel majd beléphetnek a paradicsomba, ha elesnek a fronton...
Valójában négy kis (kép)regény keretébe felosztott történet ez a kislányról, aki végül, mikor "puhul" a rendszer, Bécsbe megy tanulni. Valójában Párizsba ment a szerző - és elkezdődött írói, képregényrajzolói, sőt filmes karrierje.
(A nőknek recept az örökké szép keblekhez a 156. oldalon...!)
Jujj... Egyre gyengébbeket produkál Tisza, pedig nem indult épp a Helikon platójáról... (pedig az Erdélyben is van... volt) Első köteteire még 3/4-eket kapott tőlem, ha jól emléxem, másképpen fogalmazva: még nem voltak teljesen reménytelenek a munkái...
Most már azok, és ezt tiszta szívből sajnálom. Csau'-ról és Erdélyről nem szabadna ilyen gyengén írni. És az nem irodalom, hogy összegereblyézzük félszáz ismerősünk élettörténetét, összetűzzük pár léha gondolatférccel, és ostobán belehabarjuk a "regénybe" minden erdélyi, női és bölcsész frusztráltságunkat. Azért az idézőjel, mert regény helyett inkább olyan memoár, amiben az én-szókat TK kicserélte "a festőnő"-re.
Önéletrajzi regényszaga van kb. 99%-ban, és ez a trükközés az alteregóvel elég béna lett. Mikor pedig magát ajnározza: "Klára, a festőnő" egy TK nevű írónőt olvas! (161. o.) Máshol ezt írja: "...sikerre ítéltetett. ...Hangja van, tehetsége, zsenialitása." Jáááájjj! Ld. 82-83. o.) Vannak persze fasza részei (már a könyvnek...), pl. ahogy lealáz egy pasit, aki csak úgy le akarja venni a lábáról. Ez a rész (81-87. o.) minden beképzelt macsónak ajánlott. Ahogy az Erdélyből csak skanzent csinálók olvassák el a regénybeli Kovi (nem a pornós...!) esetét (92-93. .o)
Amúgy meg nagyon elkelne Katának egy igazi lektor. Bár ahhoz valami irodalmat is kéne már produkálnia. Egy lektűrhöz manapság nem is jár olvasószerk., de minek is?!
avagy a piszok szemét burzsoá imprlista Kosztolányi, aki bizony, éjjelente kijárt a spájzba torkoskodni!!!
Heller Ágnes (1929-) : Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában
Kossuth Kiadó, 1957
Ízelítőül:
„A hagyományos erkölcs revíziója tekintetében ő [Kosztolányi] járja végig legkövetkezetesebben a magyar dekadens értelmiség erkölcsi nihilizmusának útját. (p9) … a proletárerkölcs tartalmától való visszariadás megerősítette a burzsoáziához, a polgári erkölcshöz fűződő kötelékeket. Ez kifejeződött a régi elvont polgári normák csontvázáshoz való görcsös ragaszkodásban, … (p18)
Babits Mihály [az első vh. után] kezd visszahúzódni a polgári liberalizmus bástyái mögé, a polgári racionalizmus elvont, már történelmileg már meghaladott, merev normáinak sáncai mögé. (p19) … Kosztolányinál teljesen más a helyzet. … [jellemgyengesége,] gyengeségérzet[e] sodorta a l’art pour l’art felé. (p21) … Kosztolányi kétségtelenül gyűlölte a polgári társadalmat. … Itt csak a proletariátus irányában lehetett volna kiutat találni. S éppen ezen az úton torpan meg Kosztolányi.” (p21-22)
(Fehér László képe)
K. tehát a „politikai nihilizmus” meddő mocsarában dagonyázik, nem eszmél rá a tutira… Kis piros pont számára, hogy azért csak ír verset a „hitler-fasizmus” (sic!) ellen, de sosem ’bocsátjuk’ meg neki, hogy „nem tud semmi mást, semmi pozitívat az elvetett és gyűlölt kapitalizmussal szembeállítani… Eladta újságíró-tollát…" (p27-32)
A nihilizmus levezetése következik (p33-34): lehetetlen (volt) ellenállni a kapitalista létnek, ergo megszűnik ebben a térben a felelősség, ergo ott erkölcs sincs, ergo nihilista. (Vagyis nem csoda hogy „a proletárdiktatúra lelkes hívéből” az „ultra-reakciós Új Nemzedék rovatvezetője lesz”-írja.) H. Á. imígyen cifrázza tovább (az egyébként tényleg több mint érdekes életrajzi fordulatot): „erkölcsi skizofrénia”, illetve: „egyetemes erkölcsi nihilizmust hirdet,… Ezért kettőzi meg önmagát, … Én-re és Esti Kornélra. Esti … Kosztolányi dekadens énje." Itt már magát K.-t idézi: „Ő kapatott rá a … torkosságra, a testi örömökre…” (p37) Na ugye?! Hát ezért a poszt címe..!
H. Á. a Néróból idéz, majd deduktíve ez jön: „Prófétikus erővel bontakozik ki előttünk a fasiszta barbarizmus képe. Kosztolányi ekkor még nem tudta, mi a fasizmus, de végiggondolva az erkölcsi relativizmus gyakorlatát, egy olyan politikai nihilizmus körvonalát vetíti előre, melyet majd a fasiszta >rend< valósít meg.” (p47)
Kosztolányi egyhelyütt „homo aestheicusnak” vallja magát (Önmagamról, VI., 1933), szemben az ún. homo moralisszal, és erre héjaként le is csap Heller: "a homo aestheicus tehát nem más, mint a költő, aki a bomló normák szülte nihilizmust fejezi ki.” (p51-53) Pedig K. csak ilyesmire gondolt: „A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz. A homo moralis követelõdzõ, egyoldalú, korlátolt. … mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, … önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi idõpontban, … A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet és mindig siralomvölggyé változtatja a világot. … A homo moralis ellentéte és ellenképe gyökeres tagadása a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélõdés embere, … aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, egymagában áll, távol a nyájtól és csordától...”
Ennyi elég is lesz: jól láthatjuk, főleg a 21. század messzeségéből, hogy amit Heller dícsőít (és elítéli K.-t, mert ő éppen az ellenkezője), az annak a prototípusa, ami tökéleseten leírja a kommunistát és a fasisztát... Milyen csinos is Heller anyó (bár ekkor még csak 28 éves) lólába!
-Na de Ágnes kisasszony...! Ezt a sok marhaságot, kérem szépen!
És akkor még csak most következik A liberális anarchizmus c. fejezet… (p59-) (Nem röhög! Ezt Heller 51 éve írta! Nem, dehogy is, nem a máról szól! :-p ) E szóösszetétel helyett akár a „trockista burzsoá” jelző is állhatna itt, mint tautológikus szitokszó, de hát ezt mégsem mondhatta a költőre. De hoppá, elnézést, mégsem jó a péda: a burzsoát már mondta rá… Legyen akkor példa a „liberális anarchista” billog súlyosságára ez: a „trockista ellenforradalmár”!
Stb., stb.: költőnk folyton iszkolt az élet felelőssége elől, nem is tudni, mi volt inkább: anarchista vagy dekadens?! Utóbbiban, a Heller által leírtak szerint legalábbis, olimpián kellett volna indulnia, most eggyel több aranyunk lenne. Visszatérünk a Néró elemzéséhez: ez pedig oda diffundál, hogy „Nero = Esti Kornél a köbön. …Ez a regény, melyben K. a legradikálisabban leleplezi a dekadenciát, a legközelebb áll a dekadenciához”. Később: „A modern művészet ábrázolásában a művész K. nem maradhatott volna előkelő kívülálló. Egy Thomas Mann képes volt ezt a kérdést középpontba állítani. Kosztolányi a történelmietlen történelembe dezertált előle, és erkölcsi nihilizmusa volt a szöktetője.” (p139-140)
Epilógusában Heller jól lehordja még K.-t, csak úgy miheztartás végett, hogy hát bizony ezek miatt nem olyan nagy művész ő, megrekedt egy szinten, és ebben sajnos „ma” is (1955-ben vagyunk!) sok követője van… Stb. „A szocialista erkölcsiségnek igen magas hőfokon kell megjelennie a művész gyakorlatban.” (p142)
Hát ennyi volt a mese mára, mindenki álmodjon egy szép szocialista erkölcsű álmot… Ha sikít, majd éberré pofozzuk! :O)
Már csak egy, de szépségeses szép adalék Heller vörösfarkos kosztümkabátjához: ha érzi a történelem szelét, ügyesen purgálja önnön marxizmusát. De kérdezem én: ha egy életműből ilyen sokat kéne kiradírozni, megmarad-e az arc, az az arc, amire Pilinszky olyan nagyon szeretett volna csókot lehelni?! Tegye fel a kezét, akinek rémlik, mi is ez az ügy. Ami persze el van temetve, hiszen nem is ügy... Hát tessék, esti kakaónak, lefekvéshez:
Kiss Viktor cikke kavarta talán a legnagyobb port, mégpedig magában az ÉS lapjain: „Heller Ágnes A reneszánsz ember címu könyvének második kiadása (és az erről a minap megjelent reprint) - bízvást állíthatjuk - egyedülálló skandalum a magyar filozófia történetében. A reneszánsz ember második kiadása ugyanis aligha vethető egybe az elsővel. Heller ugyanis tudatos programként egyszerűen kivette belőle a Marx és Lukács (Lenin, Makarenko, Márkus stb., szóval a "marxista") hivatkozásokat. Persze mindezt nem lehet kilóra mérni, de az interpretációk kétharmada elveszett, egyenes idézetben pedig csupán egyetlen Marx- és Lukács-szöveg maradt. Mindezt pedig Heller úgy teszi, hogy egyszerűen kitöröl akár "félmondatokat" is, ezzel néha teljesen ellentétes jelentésekre jutva. ”
Mellé egy igen finom vélemény (kolléganőé…!): „a hajdani mérvadó marxi idézetek egyszerû elhagyását magam sem tartom a legszerencsésebb eljárásnak” (Ludassy Máriáé) Radnóti Sándor esztétikusi ügyvédkedése (u.ott) átugorható, mert csak ügyesen eltáncol a lényeg mellett. Meg pl. ezért is: „figyelmeztet bennünket arra, hogy a fiatalabb nemzedékek szükségszeru tudatlanságát kihasználó "öregek" tevékenysége halálos ölelés a magyar tudományban is.” (Kiss V.)
...
De a legszebb a kötetben mégis az, hogy valaki – val’szeg az esti foximaxira tanulva – egy vastag piros ceruzával jelölte be a „lényeget”: a fenti vörös faroknak is a legszebb vörös szálait emelve ki...
Réthy László doktor, a depressziós, sőt, idősebb korában már pszichikailag is terhelt neves numizmata és muzeológus, esténként átvedlett poétának és disznó versekkel szórakoztatta – szigorúan csakis férfiakból álló – asztaltársaságát. Életművét ebből a kiadásból csemegéztem:
Réthy László: Lőwy Árpád válogatott művei Vál., szerk., el.: Urbán László Anno, 2004., 352 p.
Írt malacságokat és disznóságokat, szalongagyit meg pornót, versben és prózában egyaránt, életművére túlzás lenne azt mondani (a szokott eufémizmussal), hogy 'egyenetlen' - inkább gyengécske. Mégis, jó pár dévajsága messze kiemelkedik a prűd századvég irodalmi terméséből. (Amikor pl. a Játszottam a kezével c. Babits-verset közlő Nyugat-számot még 1915-ben is elkobozták. Persze a Lőwy-versek nem is jelentek meg nyomtatásban...)
Csak az ún. „fehér verseket” adta ki saját néven, ezek nem is tabudöntögetőek, kb. Szabolcska Mihály színvonalát érik el. (Miközben ő is ír a korban divatos költőről, ha nem is Karinthys paródiát, de élcelődő stílusgyakorlatot.)
„Diane Wei Liang a kortárs kínai irodalom új csillaga. A kínai diáklázadás résztvevőjeként szemtanúja volt a Tienanmen téri vérengzésnek, ezért el kellett hagynia otthonát. Világnyelveken megjelenő regényei eleddig hazájában cenzúrázott, „puskaporos témákat” dolgoznak fel, miközben a modern kínai nő ideálját leplezetlenül tárják elénk.” - írja a hátoldalon az Ulpius - hát a lófaszt. Szokott tőlem pontokat kapni a kiadó, de most megkérem TótaWét, keresse fel őket egy méretes faszkorbáccsal! (Még a szerző nevét is rosszul írják! A fél „keresztnevét” betördelték családnévnek…)
De először a néniről: talán a kínai Janet Evanovics akar lenni, hősnője fiatal szingli nyomozónő, már csak az a baj, hogy se írni nem tud nagyon, se humora nincs. Ugyanis ez utóbbi mentette meg az alázástól Evanovichot is, hogy nem gondolja magát vérkomolyan, sőt. Helyette teremtett egy kedves, bohó főszereplőt, akin lehet nevetni. Stephanie Plum messze felette van ennek a Meinek, aki ebben a szerencsétlenkedik. Liang emigrált, de nem tudom, minek. Talán küldték… Mert ez a szerecsenmosdatás, amit ő művel, nagyon gáz egy politikai emigránstól. Hiába említi fel még a maoista rendszer tömeggyilkosságait is, mégis a borítsunkfátylatamúltra-elvű, elnéző elv(telenség)et követi. És stílusa sincs, erőlködő, sőt, zavaró magyartalánságok „színezik”… nem is érdekes, hogy Mrs.Gálvölgyi hibái-e ezek, a regénynek már mindegy.
Hát, a dicséretet meghagyom a hivatásos ömlengőknek (fülszöveg, kiadói blabla, barbibloggerek), én csak annyit: talán csak kicsit jobb, mint a Milliomosok, de lehet, csak azért, mert rövidebb...
Aztán tessék már mondani, mit az hogy "félkarú zongoravirtuóz"!? (31.o.) És mert valójában gyenge stiliszta az íróbácsi (nyugodjon békében), könnyedén dobálózik felesleges gótikus jelzőkkel (17, 36.o.) És mi a f...om az az "ázalék"?! És sok más ilyen kövületszó mé' nincs benne a szószedetben? (Csak azok, amelyeket sokan ismerünk...
Ó te hülye kiadó, már megint. Az Ulpius, amint szerez nálam egy piros pontot (Ulpius anno), kerül mellé egy (fél) fekete...) De hogy folytassam a sort: az énekesnő karrierjének leírásakor a "megfelelő fekvés" (61.o.) pedig... - ha itt szándékos az irónia, akkor jó (lenne), de minden jel szerint ez véletlen poén, akkor viszont szánalmas, hiszen arra sem figyel Méhes, amit ír... Brr. És az a baj, hogy ő az új Wassalbi egyeseknek (a kiadó nagy örömére sokaknak).
Romantikus íróink eleinte csak a környékbeli romokat, a bort és borvizet éneklik meg, a fürdőkultúra felfedezése még várat magára: többet írnak a tó szépséges, háborgó ’kebléről’, mint a fövenyről, pláne annak hasznosításáról. Bár a kötetben található legcirkalmasabb mondat a tóról Kossuthtól olvasható, ugyanő fakadt ki azon is, mennyire henye és élettelen a tó, volna bár nyugatabbra, virágzó városok ölelnék körbe.
A biedermeier wellness ideje igazán csak kiegyezés után jön el. Ezt mutatja be a (főleg századfordulós) fotókkal sűrűn illusztrált kisméretű album: a tó első szerelmeseit, átúszóit, hajósait, híres fürdőzőit. Megtudjuk, hová lettek legelső gőzhajójának viharjelző ágyúi a szabadságharcban, kié volt az „Olyan nincs” nevezetű vitorlás, és Jókai látta-e egyáltalán a téli Balatont, mielőtt megírta agyonidézett jelenetét az óriási rianásról. A régió kultúrhistóriája, irodalmi élete iránt érdeklődőknek ajánljuk még a szintén idei megjelenésű Pannóniai töredékek c. kötetet Praznovszky Mihály irodalomtörténész tollából.
A kiadó Füveskönyv sorozata a vén kaján kormányos idézetgyűjteményével nyitott a világirodalomra, miután már tucatnyi kötetben adták ki magyar írók aforizmáit, Adytól Móráig, Madáchtól Csáthig. A zsebkönyv-széria remek utazó- vagy ajándékkönyv, az már csak filológusi kekeckedésünk, hogy az idézetekhez nincs semmiféle forrásmegjelölés, még évszám se, csak egy könnyed kis utószó. Itt hárítjuk annak felelősséget is a szerkesztőre, hogy egynémely idézet meglehetősen lapos, akárcsak néhai Mr. Clemens folyami hajójának feneke a Mississippin, de hát a folyamatos aranyköpködésből valószínűleg magának az írónak lett volna elege, mivel zavarta volna a szivarozásban, példának okáért. Legalább megadatik a kincsvadászat öröme az olvasónak, hogy találjon két slamposabb elszólás közt legalább ugyanennyi vitriolosat, ironikusat, derűset vagy épp keserűt… S különben is: „A legjobb módszer önmagunk felvidítására, ha felvidítunk valaki mást.” Mert „a ráncoknak csak a mosolyok helyét volna szabad mutatniuk.”
Hú de jó könyveket is bírnak írni a nyelvészek, ha… ha cikkeiket válogatják össze, és nem akarnak a nemzedékük nagy szintetizátora lenni.. Annyira színes, tarkabarka témák, hogy művelődéstörinek is nevezném… ha én írtam volna a fülszövegét. Persze tele van szakzsargonnal, (el)kel(l) mellé olykor egy Bakos, akarom mondani újbakos, de megéri az időt.
Pl. a békeharc című fejezetből megtudjuk, csángó nyelvjárásokban a világháborút „nagy verekedés”-nek mondják – újkori szavunk, ezért hozzájuk már nem ért el…
És: a „harc” a jogos, a „háború” a jogtalan vérontást jelentette, vö.: békeharc, szabadságharc, de nincs békeháború, szabadságháború... Később a „hadi” és a „háborús” vált így ketté: a 'háborús' csak komoly, hivatalos lehetett, míg a 'hadi' akár tréfás, ironikus is: ld. pl. hadikoszt, hadiköltemény.
És ott van a „békeharc”: nem bolsi lelemény ám, első felbukkanása 1833-as! Szemere Pál követte el a Muzárionban egy elbeszélésében, mint egy erősen homályos szókép, de majd a kommancs Gimes Miklós által szerkesztett kötet terjeszti el igazán 1950-ben…
Ésatöbbi. Nem nyelvész bölcsészeknek is meghökkentő, de szép ajándék (és perverz… mégiscsak szakkönyv)
Friedman, Thomas: A szenilitás 1000 felejthetetlen pillanata amiből csak 246 jutott az eszünkbe nem vagy egyedül... írta Tom... ööö... Friedman.. [1000 unforgettable senior moments, 2006] Pécs : Alexandra, 2007.
Szemelvények a szórakozottság históriájából. Elég trehánynak tűnik helyenként, de hát amerikai a szerző… ott ez az evridzslevel.
Trónszék, kapcsolóval II. Menelek, 1900 körül Abesszínia császára, a modernizáció jegyében, három villamosszéket is rendelt Amerikából – csak azt felejtette el, országában még nincs áram… Így kettőn továbbadott, a harmadik pedig a trónszéke lett…
Voltaire bolyongó agya: halála után ugyanis kiemelték szívét és agyát – utóbbi azonban az idő során elkeveredett egy bútordarabban, amely elveszett. Szívét a francia nemzeti könyvtár rendületlenül őrzi ma is.
A legszórakozottabb telefonbetyár: egy brit fickó 1992-ben magát a rendőrséget hívta fel bombamerénylettel fenyegetőzve, majd a hívás díja miatt aggódva megadta a számát, és visszahívást kért… Esete hasonló ahhoz az amerikai bankrablóhoz 1987-ből, aki fenyegető üzenetét saját csekkje hátoldalára írta és hagyta ott a rablás után bankban…
Meg persze Newton, aki az óráját főzte meg, míg a tojáson nézte az időt... és rengeteg hasonló eset, főleg amerikai sztárokkal: politikusokkal és színészekkel, pl. az Oscarját a mosdóban felejtő Meryl Streeppel.
Végül - bár ez a sztori nem a feledékenységek közé illeszkedik, de hihetetlen: Chuck Ross az 1970-es években kéziratba átmásolta az éppen Nemzetközi Könyvdíjas Lépések (Steps) c. regényt Jerzy Kosinskytől, és elküldte egy tucatnyi kiadónak, köztük az eredetileg azt kiadó Random Housenak is – és mindenhol visszautasították!
Az albínók sorsa a történelemben. A Hölgy hermelinnel c. képen hány nő is van? Hogyan büntess a modern fekete (fehér) foltokkal? Hogy bénítsd meg a világot fehér sztrájkkal? Az előkelő fekete fog. Milyen színűek a háttérzajok? Az első csók az amcsi tévében fehér- és színes bőrű ember közt. A gyász színei. Miért fehér a fehérterror? Honnan az amcsi taxik pepitája? Ki az a wigger? Akiket a feketék is niggernek hívtak. Ahány fehér ló, annyi kultúra. Nem mindegy, hol élsz, ha fehér a májad. Óangol fekete és fehér: közös szótő. A legfeketébb és legfehérebb festmény. Fekete Péter átváltozásai. Az állami fekete tinta titkai. Ki az a reverendiapecér? Honfoglalás: pepitamagyarok? A pol. korrektség tébolyának feketelistája. Mit adnak el a színek – milyen színű bútorral rendeznéd be a boltod? Vérrokonok-e Mickey-egér és a nigger-gúnyrajzok? Félreismerjük a jámbor pandákat. Miért kivétel Padme hercegnő testőrparancsnoka?A Fehér Karácsony c. dal mint kódolt hadparancs. Athur király lovának színe: amikor a filológus kocsmákat lajstromoz. Egy szín, ami hívószó a 18+ oldalakhoz. A hideg színek felmelegedése. Hogyan lett a hot-ból cool? Fekete tetőcserép avagy feng-shui a kínai építészetben. Hogyan lett a mekkai szent kő fekete? Színek, mint égtájak kódjai. Bújtatott reklám az elsötétítési útmutatóban. Miből ér legtöbbet, ha fekete? Melyik mai, közönséges háziállatból nincs egy példány sem a Bibliában? Amerika: az egy csepp vér szabálya és a papírzacskó-teszt. Blackometer a neten. Tojás helyet tiltakozz fekete lufival. A legnagyobb színestévé-hoax. Prűd francia asztrofizikusok. Gallérszínek. Rettegett Iván fekete ’autói’. Fekete ételek szakácskönyve. A zebracsíkok inspirálta nemzeti lobogó. Kis vexillológia. Kutyakokárda. Fehér elefántok (nálunk völgyhídnak neveznénk). A fekete napok a történelemben – szerzőnk szerint a magyar históriában a kedd kivétel: nekünk nincs fekete keddünk! Fekete szivárvány holdfénynél. A gyilkos fehérítő ceruza. Zebra fociklubok. Álmoskönyvek színei. Színes könyvek az állami szervektől – még pink is. Fekete bot. Fekete Madonnák és Mária Magdolna.Krúdy és pop-éceszgéberek a feketéről. Izabellaszürke és a királynői alsónemű. Kólavíz az akvaristáknak. Az első fekete arany: a cobolyprém. Fehér házak világszerte. És végül egy kis színes, a BBC örök dicsőségére: a vakok és gyengénlátók 50, a fekete-fehér készülékkel rendelkezők 66% kedvezményt kapnak az előfizetésnél…
A kötetet linktár és egy emilcím zárja, amin további találatokkal ostromolható a szerző.
Crick, Mark: Kafka levese
(lány, regény) 
Tizenöt történet 
Ab Ovo, 2005
Hajdu Endre: Szómúzeum 
[Inside China, 2007?]
Ritkán olvas ki az ember egy szakácskönyvet, de ha az a legjobb magyaros kajákról szól és olyan a képanyaga, hogy szinte olvashatók a fotói, akkor mégis... Így tettem én is, ezzel:
Vathy Zsuzsa: Életünk, halálunk 
Vay Sarolta (1859-1918) : Európa bál 
Főterek, közterek. Agórák, Fórumok, Piazzák, Piazetták, Place-ok és Markt-ok
Satrapi, Marjane (1969-) Persepolis - gyermekkorom Iránban 
Tisza Kata (1980): Magyar pszicho 
(Fehér László képe)
-Na de Ágnes kisasszony...! Ezt a sok marhaságot, kérem szépen!
Liang, Diane Wei 
Ulpius-ház, 2007
Kovács Emőke: A 19. századi Balaton világa 
Mark Twain füveskönyve 
Friedman, Thomas: 
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)