Babiczky Tibor: Magas tenger
Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal
Magvető, 2014.
[négy kézműves pofon]
„Nem számít, hogy huszonhat vagy negyvenkét éves az ember, ha egyszer belé költözik egy megvert kamaszfiú, és képtelen megvigasztalni, rámegy az élete. Nem lehet elűzni, mert visszajön. Nem lehet eltemetni, mert mindig kiderül, hogy nem halt meg. Nem lehet magyarázkodni, szép szóval, érvekkel hatni rá, mert ismeri – még mielőtt kigondolnánk – az összes magyarázatot, szót és érvet. És nem érdekli. Csak megvigasztalni lehet. Vagy beletörődni a kudarcba. Az előbbihez a lélek női oldala szükséges. Az utóbbihoz a férfi, aki mögött áll egy nő.”
Lehetne címverzió: Az utolsó író harakirije.
Ha a számos – remek – intertextet az író írói és nem olvasói teljesítményének tudnám be, akár ötöst is kaphatna, de így is bőven megvan az „ajánlom mindenkinek”-osztályzat. Igaz, kissé depresszív, mintha nyomozónk Tóth Kriszta légnyomásos gangjáról menekült volna Borbély Szilárd elsivatagosodott tájain át, útközben még meg is botolva a rosszul elkapart Mesijásban.
„A köd leszállt a háztetők közé. Először az utcalámpák fénykörét töltötte meg, majd ráfolyt az autókra, végül szétkenődött a járdán.”
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)