Kertész Imre (1929-): A végső kocsma
szerk. Hafner Zoltán
Magvető, 2014.
"Hetek óta tartó “Ungehagen”-közérzet után tegnapelőtt végre rájöttem, hogy a ‘Végső’ el van rontva. Vétettem ritmusa ellen, így túl személyessé, valahogyan idétlenné vált; mintha egy történetet akarnék elmondani, de mégsem akarnám - a legszörnyűbb affektálás."
És ebben igaza van. A kötet jó része a legszörnyűbb affektálás.
Jobb részei pedig puszta provokációk, melyek nem sülhetnek el szépen - elég lesz figyelni a következő hetek sajtóját. Hacsak nem annak a szeppent médiacsendnek leszünk a fültanúi ismét, amely a hírhedt, ÉS-beli interjút követte sok évvel ezelőtt, mikor is az egész Sorstatalnság-paradigmát rizómástul tépte ki, szabdalta miszlikbe pár elejtett mondatával, mely szerint az ő életműve nem a holokausztról, hanem a Kádár-éráról s azon keresztül úgy általában a mindenkori megélt totalitarizmusról szól. (Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre alig várom Vári György alias Nagy Levint, hogy ismét visszaadassa Kertésszel a Nobelt. De legalább Orbánék Szent István Rendjét nála hagyják, úgy érzem.)
Ezt a szöveghalmazt (több mint tíz év feljegyzései, egy részük - az érdektelenebb része, az eleje - már a Mentés másként c. kötetben is megjelent) nem szabadott volna megjelentetni - aki nem hiszi, lapozzon előre, azaz lefelé az idézetekhez -, mert tönkreteszi Kertész renoméját. Le kellett volna beszélnie róla Hafnernek - akit egyébként hálatelt szívvel emleget e sorokban Kertész, filológusi segítségéért. Ezután lehet, többekben megbicsaklik a tisztelet, megkopik az olvasói rajongás s főleg: csorbul a hitelesség. (Aki pedig elsőként épp e kötettel kezdené az ismerkedést az életművel, annak szigorúan azt tanácsoljuk: ne tegye. Hagyja a legvégére, sőt sose vegye kézbe.)
Mindebben - a kiadón túl - elsősorban a szerkesztő és szöveggondozó, Hafner Zoltán a felelős. Mert ez a szövegkása semmi másra nem lesz jó, mint hogy újra habosra kavarja a Kertész-recepciót, feltúrja, mint derítőmedence iszapos állóvizét, de istenesen, sárral, sértettségekkel együtt, indulatokat szítva, s mindezt a semmiért. Méltatlan búcsú ez egy nagyszerű, de szellemileg már aligha teljesen ép idős írótól.
Kertészt lehetett támadni sajtóbeli megnyilatkozásai nyomán, lehetett a védelmére kelni (kinek ízlése és műveltsége szerint), de ezzel most nagyon alávágtak az œuvre-nak. Kertészt ezen "műve" nyomán akár beszámíthatatlannak is lehetne nyilvánítani, olyan zavaros, hol önismétlő, hol önellenmondó, konfúz az egész szövegkazal. Talán ezért is az írói próbálkozás, hogy a napló forgácsait az azt követő fejezetekben megpróbálta irodalmi prózába konvertálni - mely nem csak kudarcra ítéltetett a jelek szerint, de sem az olvasás élvezetének, sem az érthetőségégnek nem adott pluszt, de még esélyt sem.
Nem csak emiatt nem ismerni rá. Sem a széljobb által támadott Imre Kertészre, sem a balról agyonkényeztetett Kertész Imrére. Mint aki fordítva emeltek a nyeregbe, hátrafelé nyilaz, pardon, ócsárol: saját úgymond szekértáborát támadja, és Európát önpusztító liberalizmusától félti.
A Holmi című folyóiratot például agresszív bulvárlapnak nevezi, eddigi méltatóit frusztrált liberális zsidóknak, a Európa orrát meg minduntalan egy liberalizmus feliratú tócsába veri.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)