Cardano, Girolamo (1501-1576): Életem
[De vita propria, 1654] ford., a bevezetőt és a magyarázatokat írta Magyar László András
Gondolat, 2013.
"Miután szüleim – mint hallottam – hiába próbálkoztak magzatelhajtó szerekkel, az 1501. esztendő októberének VIII. kalendaején [szept. 24.], az éjjeli első órában, kevéssel fél után, ám még háromnegyed előtt világra jöttem."
Fantasztikus időutazás ez a kis könyv. Egy olyan korba kísér el, amikor még a tömegember feje sötét - oké, mikor nem az, de itt egészen másképpen, még nem a médiától az -, de már felüti fejét a modern ember, a reneszánsz tudós, aki már magában hordja mindazt, ami az embert igazán olyan elviselhetetlenné, egyben vonzó személyiséggé, egyéniséggé teszi: az önreflexivitást, vagyis az öniróniát és a gőgöt.
"Paviában születtem, és már az első hónapban elvesztettem a dajkám, aki még aznap, hogy elkapta a betegséget, nyomban meghalt pestisben."
„Hősünk” szinte rokkantigazolvánnyal születik, és mennyit fecseg számtalan testi nyavalyájáról! És már cuki, ahogy mártírkodik őszinteségi rohamaiban. Nekünk írta, a jövőbe vetett palackposta ez a könyv, még ha nem is végig saját kezűleg vetette papírra, vannak rá jelek, hogy diktálta egyes részeit, de mindenképpen minket, az utókort szólítja meg, bízva abban, hogy a halála után lesznek, akik jobban megértik majd, mint saját kora, mellyel bizony nem volt megelégedve - és ez kölcsönös volt. Szóval sokat kritizálja is magát, nyavalyog, de van ám annyira fifikás, hogy mindezt talán csak azért teszi, hogy minden szavát őszintén elhiggyük, azokat is, mikor különleges képességeit sorolja.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)